(Alábbi cikkem megjelent a Csillagszálló c. "kulturális utcalap" 2022. évi 2. számának 53-59. oldalain.)

Április 3-án este egy nagyon ritka közéleti jelenséget regisztrálhattunk Magyarországon: fideszesek és nem-fideszesek ugyanazon kábult tekintettel meredtek az eredménymutató képernyőkre és tették fel a kérdést: Mi van itt? Aztán kicsit később: hát itt meg mi történt? Persze eltérő érzelmi tartalommal, de a rendszer hívei és kritikusai számára közös volt az „erre azért nem számítottunk” élménye. Mondogatták itt is, ott is, hogy esélyesebb a Fidesz-KDNP, hogy valószínűleg nyerni fognak (de biztosan nem kétharmaddal), és így tovább. Ehhez képest 2022-ben nemhogy újabb kétharmados felhatalmazást kapott Orbán Viktor a kormányzás folytatására, hanem azt is elmondhatta, hogy soha ekkora vereséget nem mért még az őt leváltani kívánó ellenzékére. 12 év alatt az Orbán-rendszer nemhogy megkopott, elfáradt, hitelét vesztett volna, épp ellenkezőleg, erősebb és stabilabb mint valaha, legalábbis egyelőre.

Alábbiakban két szubjektív töprengésben próbálom összefoglalni, hogy szerintem mi ennek az oka, illetve, hogy mi lehet majd ennek a rendszernek a valamikori jövője.

Az elsőre sokféle válaszkísérlet fogalmazódott meg, és mondhatni, természetes, hogy elindult egyfajta bűnbakkeresés, az ellenzéki összefogás pártjai a rájuk kimért sokkoló választási pofon hatása alatt még inkább csak kóvályogva keresik a továbblépés lehetséges útjait. A diagnózisok jelentős része magával az ellenzékkel és az ellenzéki kampány során elkövetett hibákkal foglalkozik. Például azzal, hogy milyen volt a miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter, milyen kiforgatható és kiforgatott mondatokat mondott a kampány során, amelyeket nem kellett volna, milyen volt az együttműködés a hat párt között, miért nem sikerült megszólítani a „vidéki Magyarországot”, milyen üzeneteket kellett volna erőteljesebben sugalmazni, mennyire „lejtett a pálya” a kormánypártok felé a médiában és a köztereken, és így tovább. Mindezeket persze érdemes külön-külön részletesebb elemzés tárgyává tenni, levonni belőle a megfelelő következtetéseket (elsősorban persze az érintetteknek), szóval lehet beszélni arról, hogy mit, hol és hogyan rontott el az ellenzék, amikor ismét nem tudta valóra váltani a kormányváltásban reménykedők vágyait.

Az elmúlt bő évtized (különösen annak eleje, 2011–2012 környéke, valamint a közelmúltja) alapján azonban összegző jelleggel megállapíthatjuk, hogy bármilyenek is voltak az ellenzéki stratégia hibái, bármennyire is szerencsétlen volt egy-egy megnyilvánulásuk, bármennyire is igazuk van azoknak, akik most azt hangoztatják, hogy „nem így kellett volna” – a lényeg, hogy ebben a magyarországi politikai rendszerben az ellenzéki összefogás egyszerűen nem győzhetett. Én azt gondolom, mindent megtettek, ami tőlük tellett, vagy majdnem mindent. A korábbi, sikertelennek bizonyult stratégiákat félre tudták tenni. Volt ugyebár a „külön indulunk”, „közös listán indulunk”, „egyeztetett jelöltekkel indulunk” stb., 2014-ben és 2018-ban ezek eredménytelennek bizonyultak. Erre létrehozták a legoptimálisabb összefogás-modellt, közös országos listával, aprólékosan lebonyolított előválasztásokkal, közös miniszterelnök-jelölttel – vagyis teljesítették a kormányváltást akaró választópolgárok régi óhaját, megpróbálva elősegíteni az Orbán-rendszerrel elégedetlenek szavazatainak összeadódását. Sikeresen mozgósítottak is, a szavazókörökben mindenütt ott ültek az ellenzék delegáltjai vagy szimpatizánsai, vagyis még a korábban sokat emlegetett választási csalásnak sem adtak esélyt.

Az eredmény – fogalmazzunk finoman – nagyjából ugyanaz, mint a korábbi sikertelen választási stratégiáké volt, és most joggal töpreng azon az ellenzék, hogy mégis, mivel nem próbálkoztak még, ami sikerre vezethetne. Nagyjából amúgy mindegy. Csalódásukat, elkedvetlenedésüket fokozhatja, hogy a közelmúltban a magyarhoz hasonló (de távolról sem ugyanolyan alapossággal és ugyanolyan társadalmi-történelmi feltételek között kiépített) illiberális rendszerkísérleteket választási összefogással le lehetett váltani. Ez történt Csehországban és Szlovéniában, ahol Orbán Viktorhoz hasonló ambíciókkal rendelkező miniszterelnököket ki tudtak buktatni a hatalomból, illetve korábban Izraelben is. Az illiberális rendszerkísérletek különben is mintha hullámvölgyben lennének (meglehet, csak átmenetileg!), hiszen az Egyesült Államokban sem sikerült Donald Trumpnak újraválasztatnia magát, illetve legközelebbi szövetségesünk, az Európai Unió másik „problémás” országa, Lengyelország is az orosz-ukrán háború nyomán mintha épp visszafelé sasszézna a tekintélyuralmi rendszerű kormányzás útján a liberális demokráciákból álló EU irányába.

Magyarországon azonban ennek nyomát sem érzékeltük, a választópolgárok meggyőző többsége állt ki amellett, hogy Orbán Viktor továbbra is azt csináljon az országgal, amit éppen akar. (Merthogy ennek megtörténtéről már 12 éves tapasztalatokkal rendelkezünk.) Hogy mi ennek az oka? Véleményem szerint hibát követnek el, akik ezt inkább az ellenzék sikertelenségével, népszerűtlenségével magyarázzák. A kulcs sokkal inkább abban keresendő, hogy az Orbán-rendszer Magyarországon egyszerűen népszerű. Méghozzá nagyon népszerű. Az emberek túlnyomó többségének erre van szüksége. (Legalábbis most.) Nem kockáztatnak irányváltást, ez pont úgy jó nekik, ahogy van. Lehet, sokaknak fájdalmas volna a szembenézés, pedig ez az egyszerű tény eredményezte Orbán Viktor elsöprő sikerét. (Félreértések elkerülése végett: nemcsak vidéken, Budapesten is nőtt a Fidesz és csökkent az ellenzék népszerűsége az egyéni kerületekben megmaradt enyhe ellenzéki fölény ellenére.) Mintha 2021 végén, 2022 elején az ellenzéki közvélemény megint meg akart volna feledkezni arról, hogy a bő évtizede épülő új politikai rendszer egyetlen politikai pártra, pontosabban annak vezetője által meghatározott szűk érdekcsoportra van szabva, és lassan a külsődleges kellékeit is nélkülözi a liberális demokráciáknak.

Pedig ma már azért többé-kevésbé mindenki előtt világos, hogy itt nem egyszerűen kormányváltásról, más kormányzati stílusról stb. van szó. 2010 után még sokan fanyalogtak, ma már mindenki tényként használja, hogy itt „Orbán-rendszer” épült ki és működik. A Fidesz választási veresége rendszerváltással érhetett volna fel, de kevés volt rá az esély, pláne kétharmados ellenzéki sikerre. 2010 után az ország hol ájult kábulatban, hol szurkolva, de végignézte ahogy Orbán Viktor új alaptörvényt alkot, átalakít mindent alkotmánybíróságtól önkormányzatokon és kuratóriumokon át az égvilágon mindent. Sejthető volt, hogy nem is egy parlamenti választás fogja leváltani Orbán Viktort és minden ízében kiépült rendszerét – ahhoz bizony több, mint kormányváltás, valamiféle rendszerváltás kell. (Utóbbi nem zárja ki persze a választási sikert, viszont fontos, hogy önmagában azzal nem azonos.) Tehát itt egy sajátos, önálló, és a nyugat-európai demokratikus mintáktól alapjaiban eltérő politikai rendszer van, korlátozott demokráciával és szabadságjogokkal, a kormánypárt mindenhol jelen lévő árnyékával, funkcionáriusaival, működtetőivel és haszonélvezőivel. Ezt kellett volna az ellenzéki pártoknak választás útján leváltani, és ha jobban belegondolunk, nem is olyan meglepő, hogy ez még most nem sikerülhetett nekik. (A kormányzati kampány, a „pénzosztogatás”, a háborúval kapcsolatos kommunikáció csak fokozta a meglévő szimpátiákat.)

Nem működnek jó ideje minálunk például a választásokat hagyományosan befolyásolni képes tényezők sem. Azt például alighanem mindenki látja, aki akarja, hogy Orbán Viktor személye körül alakult ki a politikai rendszer, nem miniszterek döntenek még saját illetékességi körükben sem, a miniszterelnökhöz közel állók elképesztően és indokolatlanul meggazdagodtak, az ország erőforrásait nem az ország, hanem egy szűk elit irányába csoportosították át, ráadásul sok részletében homályosan, a kormány pedig számos téren volt sikertelen, a gazdaságtól az oktatás- és egészségügyön át számos egyéb területig. Botrányból is volt bőven, amelyek demokratikusabb viszonyok között legalábbis népszerűségvesztést kellett volna, hogy eredményezzenek, gondoljunk csak a Borkai-, Szájer-, Kaleta-, Gruevszki-, Völner-ügyekre, az ellenzékkel, a sajtóval, az önkormányzatokkal, felsőoktatási intézményekkel szembeni intézkedésekre, a kirekesztő nemzetfogalomra és kereszténykedő vallásos pózolásra, az értelmetlen vagy érthetetlenül költséges állami nagyberuházásokra, felsorolni is nehéz. – Mégis a közvélemény szemében ezek bocsánatos bűnöknek, vagy már nem is bűnöknek, inkább üzemi baleseteknek minősülnek, következményük nem volt, és a hasonlóknak nem is lesz egyelőre. Az embereket összességében kevéssé zavarja például a rendszer mindent átható hamissága sem. Nemcsak bornírt propagandája alapján mondható ez (lásd például a lehangoló Brüsszel-, Soros- stb. ellenes plakátkampányokat, homofób kampányt, a nemzeti konzultációk átlátszó kérdéseit), hanem például abban is, hogy mennyire nem szereti a rendszer, ha beszélnek róla. A fideszes politikusok és véleményvezérek nem szeretnek magukról beszélni, mindig az ellenzékről, Gyurcsányról, Sorosról, 2010 előtti világról beszélnek, és ingerülten tartják nemtelen támadásnak, ha valaki csak érdeklődik valamely intézkedésük háttere iránt. A választópolgárokat nem zavarja, hogy a rendszer párbeszédre képtelen, a kompromisszumot, de más vélemény figyelembe vételét is a gyengeség jelének tartja. Erőt akar sugározni, miközben voltaképpen csak átlátszó módon erőlködik, de sokak szemében ez nem probléma.

20. századi történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy önkényuralmi berendezkedések bizony tudnak nagyon népszerűek is lenni. Itt is erről van szó. Itt van például a máig nosztalgiával emlegetett Kádár-rendszer, amelyet az 1980-as években már a társadalom jelentős része elfogadott és tudomásul vett, mint realitást. Orbán Viktor rendszerét sem leváltani akarja polgártársaink nagy része, hanem alkalmazkodni kíván ahhoz. Vagy belenyugvással, vagy a határai feszegetésével, de beletörődött az „ez van” realitásába. Ez alkotja a keretet, ebben keressük a helyünket mindannyian, mintegy 3 millió választó pedig vagy kifejezetten szereti ezt a rendszert, vagy legalábbis nem meri vállalni egy mégoly demokratikus irányú változás kockázatát.

Akik nem szerették meg a rendszert 12 év alatt sem, gyakran teszik fel a kérdést, hogy jó, jó, de mikor lesz ennek vége? Hiszen Orbán Viktor rendszere négy kétharmados győzelmi sorozatával a végtelenséget, az örökké fennmaradást sugallja. Próbáljunk meg egy kicsit ezen a ponton a közeljövőnél távolabbra pillantani, és állapítsuk meg, hogy ez nem igaz, mert történelmi tapasztalat, hogy egyszer minden politikai rendszer véget ér. Ennek is ez lesz a sorsa. Minden önkényuralmat ezer évre terveztek kitalálói, némelyiknek – szerencsére – csak egy-egy évtized adatott. Ma még persze ez szinte hihetetlennek tűnik, és el nem tudjuk képzelni, hogy mitől változna meg milliók véleménye, hiszen úgy érezzük, hogy ami eddig működött és az emberek által sikeresnek ítéltetett, az mindig is így marad. De jusson eszünkbe, hogy a korábbi leválthatatlannak hitt rendszerekből is kiábrándultak, és utalták azokat történelemkönyvek lapjaira. Aki elég idős, hogy emlékezzen rá, gondoljon arra, hogy 1988-ban volt-e olyan honfitársunk, aki elhitte volna, hogy hamarosan rendszerváltás lesz és összeomlik a Szovjetunió.

Deák Ferencnek, a „haza bölcsének” tulajdonítják az ún. „passzív ellenállás” magatartását, ami a közismert formájában aligha valósult meg az 1850-es években. Az talán kevésbé ismert, viszont tény, hogy Deák a kivárás taktikáját ajánlotta akkor, amikor az alkotmányosság helyreállítására a legkevesebb remény sem mutatkozott, és az önkényuralom szorítása nagyon is erősnek bizonyult. Mégis azt mondta, hogy eljönnek majd a kedvezőbb körülmények, ki kell várni, és élni a pillanat által felkínált lehetőséggel.

Az Orbán-rendszer népszerűségét látva, most sem gondolhatunk bölcsebb tanácsra. Akkor sem, ha már most alig pislákol az 1990–2010 között létezett Magyar Köztársaság jogállamának hagyatéka, vagyis nem valamit felújítani, hanem újra kitalálni kell a majdani rendszerváltóknak. Ehhez kapcsolódó örök kérdés, hogy mit csináljon az ellenzék egy olyan rendszerben, amelyet eleve törvénytelennek és illegitimnek tart, s amelyben nincs komoly esélye választásokat nyerni (ebben a rendszer által tudatosan létrehozott választási szisztéma a döntő), parlamenti jelenléte a törvényhozást nem befolyásolja, semmilyen javaslatát soha meg sem hallgatják, leginkább csak céltáblája a kormánypárti padsorokból érkező gúnynak és megvetésnek, mintegy díszlete az orbáni hatalomgyakorlásnak csupán. Felvetették most is a bojkott lehetőségét, én a magam részéről nem szimpatizáltam a búvópatakként fel-felbukkanó ötlettel. Szerintem a mégoly „not fair” választáson szerzett mandátummal is élni kell, őket is választópolgárok küldték a parlamentbe, ha a sorozatos megaláztatások miatt ki is vonulnak olykor vagy tartanak valami performanszt, ott kell lenniük a parlamenti bizottságokban és plenáris üléseken. Akkor is, ha tudják, hogy talán jó ideig nem kerülhetnek hatalomra. Az ellenzék egyik 4 évente ismétlődő szereptévesztése volt, hogy azt hitték, a választások nyomán kormányzati pozícióba kerülhetnek, erre is készültek, mert úgy hitték, az embereknek általában annyira elegük van a rendszerből, mint nekik, miközben a választók nem elégedetlenkedtek Orbán rendszerével, hanem megszerették azt. Ideje volna viszont változtatni a stratégián: igenis van szerepük a rendszer hibáinak leleplezésében, korrupciós botrányainak kiteregetésében, a nagyhatalmú állampárt visszásságainak felmutatásában. Akkor is, ha ez a nem kormányváltó, hanem „ellenőrködő” parlamenti szerep nagyon unalmas, és fásulttá teszi a közszereplőket. Hadd hozzak ismét történelmi példát: a két világháború közötti Magyarország tekintélyuralmi rendszerének parlamentjében folyamatosan ott ült az ellenzék, pedig annyi esélye sem volt választási sikerre, mint most a hatpárti összefogásnak Orbán ellen.

Ami pedig a majdani rendszerváltást illeti: Sokan azt gondolták 2014-ben, 2018-ban és különösen most 2022-ben, a felfokozott várakozások jegyében, hogy az ellenzéki összefogás választási sikere nyomán, mintegy forradalmi jellegű folyamat eredményeként hamar összeomlik az Orbán-rendszer, és bele lehet kezdeni egy demokratikus irányú korrekcióba. Ezt nem így gondolom, és igazolásként – önmagukban semmire nem kötelező, de tanulságosnál több – történelmi tapasztalatokra hivatkoznék. A modern magyar történelemben két jelentős, méltán megünnepelt forradalmat tartunk számon: 1848. március 15-ét és 1956. október 23-t. Mondom, méltán, hiszen a társadalom alulról jövő, elemi erejű robbanása rombolta szét a régi, elavult, jogkorlátozó rendszereket, és mutatta fel a tömegek szabadság iránti vágyát. (Kitérő: én 1918. október 31-et is ide sorolom, de ne menjünk bele, túlságosan megosztó vitát indíthatna. Mint ahogy sok, negatív irányú rendszerváltást sem hozok itt szóba.) De mind 1848, mind 1956 forradalmára igaz, hogy a túlerővel szemben leveretés és megtorlás követte azokat, rövidtávú sikertelenség után hatásuk és jelentőségük csak jóval később, újra megváltozott körülmények között alakulhatott ki.

Volt viszont két olyan rendszerváltás, amelyeknek Magyarországon nincs hivatalos emlékünnepe, ellenben hatásuk hosszabb távban is működőképes, alkotmányos és progresszív időszakokat indított el: 1867 és 1989. Bár sok a különbség, az közös nevezőként említhető, hogy mind a kettőhöz az önkényuralmi hatalmat kézben tartó, illetve az ellenzéki pozícióban lévő politikai erők kompromisszumára, megegyezésére volt szükség. Ferenc József és Deák Ferenc tárgyalásaira 1867 előtt, a Nemzeti Kerekasztalra pedig 1989-ben. Külső és belső feltételek szerencsés együttállására nemkülönben, amelyekben hasonlóság: az önkényuralmat működtető erők mindkét esetben elfáradtak, elkorhadtak, hiteltelenné, törekvéseik pedig fenntarthatatlanná váltak, és a nemzetközi környezet is ebbe az irányba terelte a döntéshozók pozícióit.

Valami ilyesmi fogja elhozni Orbán Viktor jelenlegi rendszerének alapvető reformját, akár leváltását is, amit lehet, hogy választási eredmények is kikényszerítenek majd. A „mikor?” kérdésre lehetetlen válaszolni, lehet, hogy hamarabb, mint gondolnánk, de a lényeg, hogy a most mégoly távolinak tűnő időpontot is figyelmesen, a közélet iránti érdeklődést fel nem adva érdemes kivárni rendszerkritikus oldalon. Mert ha ma még nem is gondolnánk, lehet, hogy egyszer csak a ma még beletörődő, rendszerkedvelő tömegek is úgy fogják érezni, hogy hétköznapi tapasztalataik ellentétesek a harsogó kormánypropagandával, hogy a stabilitást és erőt felmutató hatalom helyett egy barátságosabb és kompromisszumokra kész kormányzás, szabadabb és sokszínűbb sajtó, a működő fékek és ellensúlyok rendszere stb. a kívánatos. Változhatnak az emberek a kormányoldalon is, a mamelukként szavazó gépezetben is feltűnhetnek repedések, másként gondolkodók, „reformfideszesek”, akik már kellő súllyal is rendelkeznek majd. Csak egy példa: rájöhetnek arra is, hogy például a magabiztosságot sugalló „kétharmad” eredetileg nem egyszerűen statisztikai fogalom. Nemcsak arról szól, hogy hány db. azonos párti képviselőt kell bejuttatni a törvényhozásba, eredeti értelme ugyanis arról szól, hogy alapvető (például alkotmánymódosító) törekvésekhez szükség van „másokra” (a „másikra”) is, vagyis a lényege a konszenzus és nem egyszerűen a matek.

Azt hiszem, a majdani demokratikus rendszerkorrekciót a jelenlegi sokszínű ellenzék és a jelenlegi orbánizmust visszaszorító Fidesz megállapodása hozhatja el. A jelenlegi kormánypárt gyakran szólta le a baloldalból, liberálisokból, mérsékelt jobboldallá alakulni vágyó Jobbikból alakuló ellenzéki összefogást, hogy „szivárványkoalíció”. Fideszes oldalon nem ártana tudni, hogy az alapvetően pozitív jelentésű és szimbolikájú szivárvány soha nem egyszínű (akárhogy erőltetik), ellenzéki oldalon pedig nem ártana nem megfeledkezni arról, hogy a szivárványnak van narancssárga színe is.