Nem sok írást szenteltem az elmúlt bő húsz évben a Hit Gyülekezetének, pár újságcikket csupán, de e ritka esetek mindegyikében a gyülekezet egyes tagjai durva és személyeskedő kritikákkal bombázták az írásomnak teret adó szerkesztőségeket (érdemi hozzászólást alig tapasztaltam), mindezek mintegy kötelező velejárója volt, hogy úgymond „elhallgatom”, ki vagyok, mi vagyok, pontosabban voltam. Szóval kezdjük ezzel a szerintem értelmetlen, de úgy látszik, kötelező életrajzi elemmel: igen, magam is jártam ott valamikor régen. Fiatal, vallásra fogékony emberként kerültem oda, pár év után pedig leléptem. Részt vettem egy gyülekezeti lap szerkesztőségében, egy vidéki közösség és a főiskola életében, nagyjából ennyi, ami meghaladta az egyszerű „hites” gyülekezeti tag szintjét. Mindennek bő két évtizede, lassan negyed évszázada (te jó ég…), és nyugodtan mondhatom, hogy már nagyon régóta semmit nem jelent ez számomra, nem többet fiatal kori elhomályosult emlékeknél. Sokmindent csinál az ember fiatalon, amit később megbán, és továbblép, nekem a Hit Gyülekezete volt ez, régen túl vagyok rajta, fel se kapom a fejem, ha valami velük kapcsolatos újsághír jön velem szembe. (Azóta is szóba állok azokkal a hitesekkel, akik velem szóba állnak, tényleg azt hiszem, tudom már mindezt kívülállóként is szemlélni.) A vallások természete, a vallási közösségek működése mindazonáltal nagyon érdekel, „szakmai” szemmel is, kíváncsi magánemberként is.
Ezért érdeklődéssel vettem kézbe Bartus László könyvét, amelyben a Hit Gyülekezetéről nyújt részletes látleletet. (Még egy „coming out”, hogy ne legyen mit leleplezni: a könyv szerzőjében barátomat tisztelhetem, de nem ezért írok személyes hangvételű recenziót, hanem mert nagyon gondolatébresztőnek tartottam a munkáját.) Első hallásra azt hinné az ember, hogy a szerző folytatta az 1999-ben megjelent Fesz van c. könyvét, de a címválasztás hasonlósága ellenére szerintem nem erről van szó. A Fesz van megjelenésekor „nagyot szólt”, nem volt olyan tévés magazinműsor, amely ne foglalkozott volna vele, az írott sajtóban is bőségesen szerepeltek a könyv kapcsán a gyülekezet ügyei, születtek peres eljárások, oknyomozó írások, riportok, a Hit Gyülekezetével kapcsolatos parlamenti és sajtóvitákban pedig a Fesz van nyilvánvaló katalizátor-szerepet játszott. Persze az ezredforduló Magyarországa még egy nagyon más ország volt a közállapotokat tekintve, sokkal sokszínűbb volt a sajtó, más keretek között érvényesült a nyilvánosság, más volt a politikai és a pártrendszer, az egyház-állam viszony stb. – paradox módon egyetlen dolog azonos a két Bartus-könyv megjelenése kapcsán: ugyanúgy Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. (Igaz, ugyanúgy Németh Sándor a Hit Gyülekezete vezetője is, de ez ebben az esetben inkább magától értetődő.) Sokminden változott azóta, alighanem más országban élünk, akkor is, ha ki sem mozdultunk onnan, ahol már húsz éve is laktunk.
Szóval a Fesz van egy valóban leleplező erejű könyv volt, sok-sok történettel a Hit Gyülekezete belső viszonyairól, kívülálló számára a vallás megélésének vicces sztorijaival, félnótás gyülekezeti tagok történeteivel, a híveit kihasználó, félistenként rajongott vezető lelkész által kiépített rendszer bemutatásával. A komoly részek ellenére inkább szórakoztató hatása volt annak, amikor a hívők Németh Sándor iránti szolgalelkűsége látványos melléfogásokba torkollott, maguk se vették észre, milyen nevetségessé teszik magukat, amikor a vezető lelkész útmutatása alapján akarják szolgálni „Isten országát”. Mindezt a Fesz van-ban hitelessé tette, hogy egy akkor frissen katapultált, korábbi rajongásával önkritikusan szembenéző, a gyülekezetet és vezetését belülről ismerő, jó tollú újságíró hozta nyilvánosságra, aktuális élményei sokak figyelmét felkeltették a közösség iránt, sokan is reagáltak vérmérsékletüknek, személyes tapasztalataiknak vagy éppen politikai hovatartozásuknak megfelelően.
A Fesz lesz – úgy gondolom – inkább különbözik a Fesz van-tól, mint hasonlít rá. Persze ugyanarról van szó, a Hit Gyülekezetéről, de más a tartalma, a célközönsége és a fogadtatása is. Például sokkal kevésbé keltette fel a még létező média érdeklődését, a szerző megszólalásain kívül alig egy-két cikk foglalkozott vele, az egyházakkal kapcsolatos politikai diskurzusba szinte egyáltalán nem akarta (legalábbis eddig) senki bekapcsolni a Bartus által írottakat, már ha van még egyáltalán ilyen természetű közéleti vitának terepe a mai Magyarországon. (A Fesz van idején még volt.) A Hit Gyülekezete az Orbán-rendszer iránt egyik leginkább lojális vallási közösség lett, így nem is csoda, hogy ma már nem emlegetik őket jobboldali-nacionalista fórumokon elrettentő példaként (mint egykor oly gyakran), nem szólaltatnak meg amúgy felnőttkorú gyermekük „elrablását” sírva emlegető magyar édesanyákat (volt, amikor a politikai alapú szektaellenesség elmaradhatatlan illusztrációi voltak), nem tőlük féltik a magyar családok és nemzetünk jövőjét, nem róják fel antiszemita ízzel a gyülekezet Izraelhez és a zsidósághoz való sajátos vonzódását. Ma már legfeljebb az ATV Németh Sándor „magántulajdonába” való kerülése váltott ki számottevő érdeklődést a kívülállókban, bár ez is csak akkor tudott volna közéletet tematizáló üggyé válni, ha nem simulna bele a vezető politikai elithez kötődő „lenyúlások” évtizede íródó, mára megszokott hírfolyamába. De a fő különbséget Bartus két Fesz-könyve között én nem is ebben látom, és nem is abban, hogy utóbbi a szó szoros értelmében súlyosabb (úgy értem, az előzőnél jóval terjedelmesebb). Hanem inkább abban, hogy a Fesz lesz – a Hit Gyülekezetével kapcsolatos történetek megörökítése, a szerző személyes megpróbáltatásainak bemutatása mellett – elsősorban nem a belső viszonyokat kiteregető, vagy oknyomozás eredményeit dokumentáló kötet, hanem a szerző által megfogalmazott részben közéleti, részben pedig teológiai vitairat a gyülekezet vallási felfogásáról. Kisebb a visszhangja, pedig mélyebbre ás, mint az előző (botrány)könyv esetében elmondhattuk.
A Fesz lesz fejezeteinek többsége egy hívő ember eszmefuttatásai a Hit Gyülekezete által képviselt teológiai rendszer és annak gyakorlati megvalósítása kapcsán. (Ebből következik, hogy vagy igaza van, vagy nincs, lehet vele egyet érteni, vagy cáfolni, de a lényeg, hogy bírja a kritikát.) Ily módon egy alapvetően ritka típus, a hitvita-irodalom 21. századi képviselője, műfaját tekintve engem leginkább az évszázadokkal ezelőtti katolikus-protestáns vallási vitákat megörökítő röpiratokra emlékeztet. (Más kérdés, hogy Németh Sándor hívei közül senki nem fog hasonló válasszal kísérletezni, pedig érdekes lenne, ha lenne mersze a hiteseknek beleállni a vitába.) Bartus ízekre szedi, bibliai tükörbe állítja a Hit Gyülekezetét alapvetően meghatározó tanításokat, s ennek alapján fogalmaz meg lesújtó véleményt Németh Sándorról, illetve a hozzá kötődő (eszme)rendszerről. A vezető lelkész személye ugyanis nem egyszerűen meghatározó vagy megkerülhetetlen, hanem lényegében egybeforrt a gyülekezettel. Ez persze húsz éve is igaz volt, a Hit Gyülekezete kapcsán minden Németh Sándorról szól, személyes döntései, annak gyakran követhetetlen változásai határozzák meg, hogy a gyülekezet hogyan viselkedik akár teológiai, akár közéleti kérdésekben, a közösségben őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek. Amióta a rendszerváltás nyomán a Hit Gyülekezete kilépett a nyilvánosság elé, nem lehet felismerni a gyülekezetben döntéshozó fórumokat, pozíciókkal rendelkező, a gyülekezet iránt lojális, de Németh kézi vezérlésétől független személyeket vagy törekvéseket, akármely ponton próbálunk belenézni a gyülekezet életébe, csak Németh Sándorral találkozhatunk. Alig pár éves hőskor után a gyülekezet már a 90-es évek elejétől szigorúan hierarchikus, tekintélyelvű közösségként működött, azóta Németh Sándor sajátjaként tekint a gyülekezetre, s ezt hívei és kritikusai egyaránt elfogadott tényként kezelik.
Persze ez, ha nem is nagyon sok, de egyáltalán nem is kevés, s a Bartus-könyv fő erejét a „scripta manent” igazsága adja, később sokan kézbe vehetik, akik ma még ennek gondolatától is ódzkodnak. Igazán azok forgathatják érdeklődéssel a Fesz lesz-t, akik szívesen töprengenek a keresztény hittel és egyházakkal kapcsolatos kérdéseken, vagy akár bibliai igazságokon, továbbá akik keresik és értelmezni próbálják a Szentírást, annak akarják alárendelni az életüket. (És el merik hinni, hogy nem annyira tökelütöttek, hogy gondolkozni merjenek.) Nagyon fontos továbbá, hogy bár Bartus ezúttal is megoszt jónéhány személyes élményt (főleg olyanokat, amelyek az ellene indított gyülekezeti akciók nagyon is illusztratív jellegét domborítják ki), de a Fesz lesz sokkal inkább egy, eredeti hites forrásokból dolgozó szerző munkája. Bartusnak nem okozott nehézséget elővenni jónéhány, gyülekezeti és világi sajtóban megjelent, Németh Sándortól, vagy hozzá kötődő személytől származó tanulmányt, interjút, prédikációt. Saját Biblia-értelmezése alapján elemzi az ezekben megfogalmazottakat, épp ez teszi a Fesz lesz-t érdekes, igényes és a korábbi kötetnél is „komolyabb” olvasmánnyá. A szerző – ellentétben hites kritikusaival – nemcsak elő meri venni Németh Sándor sajátos ideológiájának dokumentumait, de igyekszik azok gondolati konstrukcióját is feltárni, elemezni, azokból akár bőségesen idézni is.
Nézzünk néhány példát a Bartus által szétszedett teológiai pontokból – a teljesség igénye nélkül. Ilyen például a Szentlélekkel (pünkösdi-karizmatikus szóhasználatban: Szent Szellemmel) és annak megnyilvánulásaival kapcsolatos tanítások. A Hit Gyülekezetét sokan ismerik az interneten terjedő videókból, amelyeken a hívők – úgy vélik – Isten természetfeletti erejének hatására a földre esnek, démonoktól szabadulnak, betegségekből gyógyulnak. Sokaknak szöget ütött már a fejébe (gyülekezeten belül és kívül), hogy ezek a természetfeletti jelenségek miért jellemzően csak izzó légkörű gyülekezeti rendezvényeken történnek, és miért csak olyanokkal, akik elkötelezett hívei a gyülekezetnek. Az „Isten erejének” minősített természetfeletti erő valamiért máshol, illetve a kívülállókra nem hat, legfeljebb a fehér hollóhoz hasonló gyakorisággal. Nem nehéz belátni, hogy például a betegségekből való, akár nehezen megmagyarázható gyógyulások egyrészt nemcsak a Hit Gyülekezetében történnek, nagyon sok vallási vagy ilyen jellegű közösség próbálja magát hitelesíteni csodás eseményekről szóló bizonyságokkal. Másrészt Isten vélelmezett hatalmas erejéhez, mindenhatóságához képest e csodáknak a száma viszont feltűnően csekély. (Némelyik valóságtartalma is megkérdőjelezhető.) Másrészt, a Hit Gyülekezete elkötelezetten hívő tagjai pont annyira vannak kitéve betegségeknek, fizikai megpróbáltatásoknak, mint azok, akik sose mentek a gyülekezet környékére, és pont olyan valószínűséggel gyógyulnak meg – ezt persze nehéz volna hívőként belátni. A „Szentlélek hatalmas ereje” a hívők összeesésében csak dübörgő zenével aláfestett, felfokozott hangulatú istentiszteleti alkalmakon szokott megnyilvánulni, máskor nem. Ebben persze nem Németh Sándoré az első felismerés, a külföldi, elsősorban hasonló amerikai pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek ugyanezt az erő-mániát képviselik. (Leginkább azért, mert a hívek szemében az áldott vezető pozícióját szilárdítja, ha makacsul hiszik, hogy Isten különleges erővel ruházta fel prédikátorukat. Nem mernek belegondolni, hogy mi van, ha mégsem.) A hívők egyébként, ha kérdeznének, nem is feltétlenül azért tennék, mert kételkedni akarnak a Bibliában szereplő természetfeletti erő létezésében, esetleg csak meg akarnák érteni, hogy mi és hogyan történik vagy nem történik. (Általában ugyanis semmi nem történik.) Sokan szeretnék érteni, hogy miért esnek össze tömegek, amikor a prédikátor a zakóját suhogtatja feléjük, viszont ez az „isteni erő” miért nem nyilvánul meg máskor és másban. Miért volt a 90-es években „új kenet” („Toronto blessing”), amikor a hívők tömegei már az összejövetelek első perceiben nevetésben, futkározásban vagy furcsa rángatózó megnyilvánulásokban törtek ki az istentiszteleteken, aztán mindez miért tűnt el pár évvel később teljesen (hová lett a Szentlélek?), és a Vidám Vasárnap közönsége miért figyeli évek óta templomi csendben Németh tévés igehirdetéseit. Mi történt a kettő között? Nem kéne erre valami magyarázatot adni? Az ATV-n is futó amerikai keresztény magazinműsor imádkozója hogyan tudta megállítani (ha egyáltalán) imájával az egyik hurrikánt, és miért nem a másikat? Hogy ha Isten felkent embere „Jézus nevében” ráordított a koronavírusra, hogy hagyja el az Egyesült Államokat (mint az egyik ismert, krőzusi gazdagságú Kenneth Copeland egy évvel ezelőtt), akkor miért ott pusztított utána a járvány a legsúlyosabban? És így tovább. Bartus bibliai válaszok megfogalmazásával kísérletezik e jelenségek kapcsán, és logikusan jut arra a következtetésre, hogy ez az erő-mánia nem sokban különbözik a tévés „távgyógyítók” és egyéb „csodadoktorok” olykor okkult praktikáitól. (Eredményesség tekintetében is.) A „csodatételek”, a Szentlélek ordítozva ide-oda küldözgetése „Jézus nevében” legtöbbször nem más, mint a prédikátor tekintélyét megalapozni hivatott – mégoly őszintén elhitt – színjáték, a luxus öltönyben prédikáló „vezető lelkész” személyét csodálat tárgyává tevő show-elem csupán. Bartus arról győzködi olvasóját (joggal), hogy nem kell a hívőnek mindenben mindenhol démonokat és szellemeket látni, józanul kell viszonyulni a test és a lélek kérdéseihez, akkor is, ha az ember hisz Istenben.
Hasonló a helyzet a Hit Gyülekezetében gyakorlatnak számító átkozódással, imádkozási gyakorlatuk egyik legjellemzőbb vonásával. A gyülekezetre, vagy a hívők egyéni életének bármely mozzanatára jellemző, hogy állandóan „szellemi harcot” folytatnak, úgy imádkoznak, hogy átkozzák, „megkötözik” a gonosz szellemeket, amiket ott gyanítanak mindenhol, akár a magyar nemzet jövőjéről van szó, akár megfázásról, akár fizetésemelésről, akár arról, hogy munkába induláskor el kell érni a buszt. A hites hívő a magánéletében permanens háborút vív, mindig kivont szellemi karddal mászkál, és folyton vagdalkozik. „Jézus nevében” a hívők megparancsolják ennek vagy annak a démonnak, hogy távozzanak, így lehet elérni a számukra kedvező állapotot. (Megjegyzem, ez a „szellemi harc” mára nemcsak pünkösdi-karizmatikus közösségek sajátossága, már katolikus püspök is akad, aki ugyanúgy szellemi harcos imára buzdítja híveit, mint Németh Sándor.) Az egyszerű, hétköznapi megbetegedés, vagy valami egyszerű megpróbáltatás is szellemi harcos háborút vált ki a hitesekből, akik frusztráltak lesznek attól, ha megkötöző imájuk ellenére sem változnak kedvezően a dolgaik, a gyengeség vagy az alacsony hitteljesítmény jelének vélik, főleg persze egymásban. Bartus hosszan érvel amellett, hogy mindez egyszerű, de súlyos félreértése a keresztény életvitelre és imaéletre vonatkozó bibliai előírásoknak. Ez az átkozódó, harcos imádkozás gyakran irányult emberek ellen, például bizonyos Tallér János ellen, akit Németh a gyülekezet hőskorában szorított ki a közösségből, sőt az országból is. Szegény embert évekig átkozták olyanok, akik azt se tudták, kicsoda. Húsz év után ma már a hitesek jó része is csak hallomásból ismeri Bartus Lászlót, aki bizonyosan elfoglalta az „imalisták” első helyét.
Azután itt van a pénz kérdése is, ami szintén fontos eleme Németh Sándor teológiájának. A híveknek állandóan adakozni kell, erejük felett is, úgy hiszik, hogy a vagyoni gyarapodás természetes következménye a hívő életnek, és minél többet adnak a gyülekezet számára, ők is annál jobb körülmények között fognak élni. A gyülekezetben kialakult fanatikus vallásgyakorlás talán legjobban megfigyelhető jellemzője a pénzhez való viszony. A gyülekezeti tagok nem akarják észrevenni, hogy a piszok nagy anyagi gyarapodás elkerüli őket, akkor is, ha megélhetési gondjaikból azt a következtetést vonják le, hogy még többet kell adakozniuk. Láthatnák és tudhatnák, hogy a jövedelmük 10%-a (a kötelező tizedfizetés) és a további adományaik hová kerülnek: jórészt a gyülekezet infrastruktúrájára (újabb és újabb reprezentatív imaházaik épülnek, iskolák és intézmények lesznek belőlük), de legalább ennyi jut Németh Sándor és családtagjai személyes bővölködésére. A hívők szerint „Isten munkája” halad előre, ha a pásztoruk újabb és újabb luxusingatlanokat vásárol, vagy az Orbán-rendszerben megszokott obskúrus pénzhálózatokon keresztül magáévá tesz egy médiavállalkozást. Ez egyébként a hitesek szemében az egyik legérzékenyebb pont, hörögve vádolják kritikusaikat irigységgel, pedig hát nem erről van szó. Egy jó nagy egyház első számú vezetője éljen jó körülmények között, ha a hívei adnak neki, nincs ezzel semmi gond, de a jó életszínvonal nem azonos az urizáló és giccses luxussal. (Márpedig Németh Sándor úgy tűnik, olyan, mint egy pünkösdista NER-lovag, soha semmi nem elég neki, pedig már akadt néhány kacsalábon forgó palotája, amit nem tudott elrejteni a nyilvánosság elől, bármennyire akarta.) Sokakkal ellentétben nekem nincs azzal problémám, hogy a hitesek üdvösségi kérdésként tekintenek arra, hogy minél nagyobb mértékben oda hordják a pénzüket a gyülekezetbe (ami azzal lényegében azonos: átruházzák Németh Sándor személyes döntésének körébe), eszükbe sem jut firtatni annak felhasználását, ugyanis mindenki arra költi a munkájával előállított jövedelmét, amire akarja. Ha ők erre akarják, ám tegyék, senkinek semmi köze hozzá. Bartus – kétségtelenül olykor terjengős – teológiai eszmefuttatásaiban viszont jogosan érvel amellett, hogy az elkötelezett hívő élet nem zárja ki azt, hogy az ember olykor használja az értelmét (állítólag az is Isten adománya), például feltegye azt a kérdést, amit az egyszerű hites hívő nem mer még magának sem: Tényleg az az Isten munkája, hogy a főpásztor akkora kastélyban lakjon, amiben el lehet tévedni? Vagy a hívő tényleg attól válik Isten áldott emberévé, hogy Németh Sándor milliomos és médiavállalkozó lett? Németh Sándor nyilván meg van arról győződve, hogy neki Isten nemcsak megengedte, hanem elő is írta, hogy a gyülekezeti tagok által befizetett pénzeket a magáénak tekintse – pedig hát nem az, s amit anyagi téren csinál, az minimum felelőtlenség, a benne bízó tízezrek adományainak nem éppen hűséges kezelése.
Mindez hosszú és messzire vezető téma, és Bartus László elemzései számos további témát felölelnek. Még egyet emelnék ki: Bartus remekül illeszti be a Hit Gyülekezetét, mint jelenséget a főleg az amerikai kereszténységben meghatározóvá vált „evangéliumi” („evangelical”) keresztény mozgalom 21. századi változatába. Utóbbiak kirekesztő, olykor erőszakos, és a világi hatalom megszerzésére/befolyásolására szerveződött közösségekké váltak, jellemző, hogy Donald Trump elnökségének legbiztosabb társadalmi bázisát alkották. (Az összeesküvés-hívők és tájékozatlan nacionalisták mellett. Bár ez utóbbiak és a keresztények között is egyre nagyobb az átfedés.) A szélsőjobboldali populizmus, annak minden meghatározó (olykor önjelölt) világi „prófétáinak” világszerte biztos támogatói ezek az „evangéliumi keresztények”, akik mára nyilvánvalóan úgy vélik, hogy az „utolsó időkben” keresztény hitüket szélsőséges aktivizmussal, mozgósítással is párosítani kell, az „Isten munkájáért” vállalt obskúrus vagy agresszív megnyilvánulásokat, a más vallásúakkal, kiszolgáltatott társadalmi csoportokkal (menekültekkel) szembeni intoleranciát is beleértve. (Németh Sándor legalább olyan elkötelezetten tett hitet Trump újraválasztása mellett, mint Orbán Viktor, hívei is úgy kampányoltak, hogy talán már fel sem tűnt nekik, hogy Magyarország nem része az Egyesült Államoknak.) Bartus érzékletes képet fest a modern kori szélsőséges, tekintélyuralmi rendszerek „kereszténységéről” és annak történeti gyökereiről, meggyőzve olvasóját arról, hogy ezek az „evangéliumi keresztény” mozgalmak és vezetőik ma már lényegében a középkori inkvizítorok mai viszonyoknak megfelelő (!) leszármazottainak tekinthetők. (Csak kitérőként jegyzem meg, hogy a jellemzően névtelenségbe burkolózó hitesek Bartus elleni lejárató kampányai – uszító weboldalak, személyes és hackertámadások stb. – a könyv megjelenése előtt és után csak visszaigazolták az abban foglaltakat.)
Összességében bennem az a vélemény alakult ki Bartus könyvének olvasása közben, hogy a Fesz lesz alapvetően egy alapos teológiai vitairat, kiegészítve további hit-es történetekkel. (Egy régen öngyilkosságba menekült asszonyról, a gyülekezet iskolájában gyerekek ellen alkalmazott hajmeresztő módszerekről, Bartus megfigyeltetéséről, dokumentumainak ellopásáról, az ATV Németh Sándor magántulajdonba kerüléséről, a gyülekezeti média és a nyilvánosság viszonyáról stb.)
Az egészből pedig egy, a köznapi szóhasználatban és a vallásszociológiai szakirodalomban egyaránt „történelmi egyház” képe rajzolódik ki. Merthogy a római katolikus, református, evangélikus egyházakkal szemben a rendszerváltáskor valódi vallási alternatívát (és alternatív vallásosságot) kínáló Hit Gyülekezete mára ugyanolyan „történelmi egyház” lett. Elgondolkoztató, hogy néhány évtized alatt, a katolikusokat, reformátusokat és evangélikusokat megszégyenítő gyorsasággal, ugyanazon főpásztor vezetése alatt lett az, amit alapításakor még hitelesen kritizált és elutasított. Melyek is a „történelmi egyház” ismérvei, amelyeket a Hit Gyülekezete egykor kigúnyolt és megvetett, mára pedig annak illusztrációjává vált?
Először is, a történelmi egyházakban már nem tapasztalható a misszió lendülete. Nagy (vagy legalábbis relatíve nagy) a biztos támogatóik, istentisztelet-látogatóik száma, annyira, hogy már meg is elégednek vele. A hitesek is elfoglaltak egy pozíciót a felekezeti rangsorban, ahogy a reformátusok a katolikusok mögött a mindenkori második helyet, ezt Németh Sándor egyházában tudomásul is vették, lépten-nyomon hivatkoznak is arra, hogy több tízezer tagjukkal a „negyedik legnagyobb egyház” Magyarországon. De már ebben a rangsorban se nagyon akarnak előrébb kerülni, Németh Sándor – úgy tűnik – íme hát meglelte hazáját. Az is a történelmi egyházzá válásra utal, hogy mindig nagyobbnak akarják magukat láttatni, mint amekkorák. A római katolikusok is gyakran emlegetnek több millió magyar keresztényt – nyilvánvaló, hogy ennek csak kis része tartja csak fontosnak, hogy egyháza tanításait is kövesse. A formális egyháztagság a Hit Gyülekezetét tekintve vélhetően a leginkább elharapózó jelenség lesz a közeljövőben.
Távolról sem foglalkoznak már a „térítéssel”, bizonyságtétellel annyit, mint egykor, az utánpótlást immár a gyülekezeti tagok gyerekei adják, akik beleszületnek az egyházukba, úgy tűnik, a gyülekezetben nagyon is elégedettek ezzel az állapottal. Egyébként nyilvánvaló a kísértés, hiszen biztosabb egyházépítésnek tűnik ez a stratégia a lelkeket mentő misszióknál (ld. a több évszázados történelmi egyházak példáját). Egyrészt a gyülekezetbe született, gyülekezeti iskolában szocializálódott, gyülekezeti intézményben vagy vállalkozásban így-úgy érdekelt egyháztagokra, mint bázisra építeni jóval kiszámíthatóbb alap-tömeget jelent. Másrészt ez a hozzáállás előbb-utóbb úgyis átcsap a formális egyháztagság és az istentiszteleteken való puszta jelenlét kívánalmába, persze, lehet, hogy mindez már meg is történt, legalábbis részben. (Aki már itt van, inkább maradjon, nem baj, ha már nem olyan elkötelezett hívő, fontosabb a mennyiség, mint a minőség.) A történelmi egyházak fontos jellemzője továbbá, hogy a formális egyháztagokból álló tömeg egyházként való létezésének alapját, bizonyosságát és biztonságát már nem a megtért és megváltott hívek meg-megújuló lelkesedése, hanem a „világban” elfoglalt pozíciók adják. Ezért vált számukra ennyire fontossá az intézmények létrehozása, főleg reprezentatív imaházak és iskolák formájában. (Mondjuk, szociális vagy karitatív szervezetek formájában jóval kevésbé, ami szintén nagyon jellemző.)
A Hit Gyülekezete mára megbékélt az egykor sokat szidott nagy történelmi egyházakkal, részei lettek az ökumenének, aminek a kereteit ráadásul egy radikálisan jobboldali-nacionalista politikai rendszer biztosítja számukra. Az állam-egyház összefonódással csak addig volt baja Németh Sándornak, amíg ő nem fonódhatott össze az állam által nyújtott privilégiumokkal, pénzügyi támogatással, díszpáholyokba való bebocsátással. A Semjén Zsolttal megállapodást aláíró Németh Sándor már paródiája csupán a 90-es évek elején szabad vallásgyakorlás mellett kardoskodó egykori gyülekezetének. A történelmi egyházak jellemzője egyébként, hogy a velük szembeni kifogásokra legtöbbször ingerülten reagálnak, a vallásszabadság megsértéseként, a kommunista vallásüldözéssel párhuzamba hozható jelenségként tekintenek a kritikákra – pedig nyilvánvalóan nem azok. Képesek őszinte, zsigeri gyűlölettel tekinteni a más teológiai elveket, vagy csak világnézetet képviselő ellenfeleikre, hajlamosak velük szemben az állami-hatósági eszközök igénybevételére a „szellemi fegyverzet” helyett. Nem a kritikák tartalmára, hanem a kritikus személyére koncentrálnak (régi reflex ez is), annak lejáratásával vagy elhallgattatásával próbálják hitelesíteni isteni eredetű küldetésüket. Ebbe a sorba a Hit Gyülekezete is beállt. Az Orbán-rendszer „keresztény” jellegének harsány képviselői lettek, az efféle tekintélyuralmi rezsimek pedig szívesen alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj” elvet, pláne, ha a „keresztények” pénzért és pozícióért olyan könnyen lemondanak a korábban Krisztusra visszavezetett szabadságról és az evangélium szellemisége által adott függetlenségről, mint Németh Sándor. Az üldözöttek oldaláról az üldözők oldalára álltak – láttunk már ilyesmit az egyháztörténetben, nem is egyszer, bár a sebesség tényleg szédítő, hiszen a Hit Gyülekezete esetében erre a konstantinuszi jellegű fordulatra fél emberöltő is elég volt. Egykor a Hit Gyülekezete kétségbe vonta, hogy lehet-e egyáltalán úgy beszélni „keresztény Magyarországról”, vagy „keresztény Európáról”, ahogy a Horthy-kor nosztalgiája iránt sem érzéketlen politikai jobboldal teszi – ma már ugyanazt és ugyanúgy mondják.
Abban is történelmi egyház lett a Hit Gyülekezete, hogy tagjai között nyilván most is sokan vannak, akik őszintén hisznek Istenben, igyekeznek bibliai elvek mentén kialakítani életvitelüket és erkölcsi felfogásukat – ahogy egyébként a katolikus, református stb. egyházakban is bőven találni ilyen embereket. (Számukra a legkényelmetlenebb például a politikai elitben való nyomulás, a nyilvánvalóan erkölcsileg kifogásolható cselekedetekhez való asszisztálás és átlátszó magyarázkodás kényszere.) Ami pedig az érzékeny pontnak számító „földi javak” kérdését illeti, e tekintetben már nem is annyira a mostani történelmi egyházakhoz, hanem azok évszázadokkal korábbi elődeihez hasonlít a Hit Gyülekezete. Mint fentebb is említettem, a híveknek joguk van azonosítani „Isten munkáját” Németh Sándor privát villáival és vállalkozásaival, de ettől még az egyháztagok és a vezető lelkész viszonya összességében sokkal inkább a nagyhatalmú középkori püspökök és alattvalóik kapcsolatára emlékeztet. A személye iránti lojalitás megnyilvánulásaiban is.
A Fesz lesz érdekes olvasmány egy másként indult új vallási mozgalomról, egy sajátos politikai rendszerbe betagozódni vágyó történelmi egyház múltjáról és jelenéről. A jövőjéről nem. Annak eldöntése ugyanis továbbra is – szerencsére – a Hit Gyülekezete vezetőinek és különösen tagjainak kezében van. Akkor is, ha félnek belenézni Bartus László Fesz lesz c. könyvében eléjük tartott tükörbe.
