Ha valaki a mai kurzus hívei közül csak a címet is elolvassa, jó eséllyel már azon felháborodik. Szabadelvűnek (liberálisnak) lenni ma már önmagában népszerűtlen, pironkodva bevallott dolog, hiszen a rendszer nemcsak a gyakorlatban hoz antiliberális intézkedéseket, de ideológiai alapon is oly gyakran megbélyegezték már a szabadelvű gondolkodás híveit. (Orbán Viktor szerint a liberális nem más, mint diplomás kommunista ugyebár.) Az illiberális doktrína szerint a szabadelvűek ab ovo ellenségei a nemzetnek, ezért nem lehet mondanivalójuk nagyjából semmiről, de nemzeti vagy kisebbségi sorskérdésekről pláne nem. Én nem így gondolom, és nekem sokmindenről van véleményem, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, és hiába igyekeznek illiberális oldalon kisajátítani a nemzet fogalmát, a történelmet, a nemzeti ünnepeket, a közterek elnevezéseit oda állított szobraikkal – fontosnak tartom, hogy minden politikai irányzat végiggondolja, hogyan látja például a trianoni békeszerződés centenáriumát, akkor is, ha a vonatkozó töprengések nem terjednek el széles körben, hanem megmaradnak az asztaltársaságok szintjén. Ez utóbbira tennék rövid kísérletet. Előre bocsátom, hogy a magyar nemzethez való tartozás a szememben nem párt- vagy rendszerszimpátia kérdése. Nekem magyar honfitársam a jobboldali és a szélsőjobboldali, a baloldali és a kommunista (ha van még ilyen), a vidéki és a fővárosi, az erdélyi és a felvidéki vagy a nyugaton élő magyar ember is, vallási hovatartozástól és bőrszín-árnyalattól függetlenül. Ha nem is vagyunk egy vérből valók (ebbe most nem mennék bele), de a 21. században egy anyanyelvet beszélünk, ez tény, és nekem elég.

Ma már aligha kérdéses, hogy a trianoni békeszerződés diktátum volt, és mélységesen igazságtalan. Ráragadt ez a jelző – joggal, egyre kevesebben vannak, akik használatának megalapozottságát vitatnák. Arra viszont alig történt kísérlet (pedig a centenárium is jó alapot adhatna rá), hogy eltöprengjünk: ha Trianon igazságtalan, mégis mi lett volna az „igazságos”, vagy legalább igazságosabb békekötés? Erős a gyanú ugyanis, hogy ha Magyarország határait kissé keletebbre, északabbra és délebbre tolják, a magyar közvélemény túlnyomó része akkor is igazságtalannak érezte volna és érezné, „országcsonkításnak” fogta volna fel, és ma talán nagyobb országterületen, de ugyanúgy emlékeznénk rá. Mert az alapvető sokkot mégis csak a „történelmi” Magyarország utódállamok közötti felosztásának ténye, és nem annak mértéke váltotta ki. A nagybetűs Igazságnak megfelelő határok egyszerűen nem voltak meghúzhatók, hiszen minden nemzet csak a maga érdekeit, minden nemzetállam csak a saját területi kiterjedését tartotta fontosnak. (Az már tényleg csak az utókor töprengése, hogy valóban igazságosabb lett volna számos, a határ túloldalára került, színmagyar terület Magyarországhoz rendelése, hiszen ez felelt volna meg jobban az antant által hangoztatott – majd gazdasági és egyéb megfontolások miatt háttérbe szorított – nemzeti önrendelkezési elvnek.) Eszembe jut még a „Justice for Hungary!” kampány, amit gyakran hangoztattak honfitársaink, de nem mondták meg, mi lett volna az az igazság, ami nekünk jár. Kimondatlanul sokan az „igazság” alatt a Szent István-i Magyarország helyreállítására céloztak, mint számukra egyetlen elfogadható alternatívára, nem véve figyelembe, hogy ez milyen érthetetlen és igazságtalan másoknak.

És ha már mi magyarok az igazságtalanságot emlegetjük, tegyük fel azt a kérdést is (folytatva a „mi lett volna, ha…” töprengést), hogy ha a központi hatalmak megnyerik a háborút, vagy valami csoda folytán megmarad a „történelmi” Magyarország integritása, mennyire lettünk volna „mi” igazságosak? Hogyan viszonyultunk volna a népesség közel felét kitevő nemzetiségekhez, mutattunk volna-e hajlandóságot az autonómia-igények méltányos kezelésére, föderációra stb.? Nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy 1918 október végéig a magyar politikai elit ilyesmiről hallani sem akart, ami akkor is tény, ha ma már jó eséllyel sejthetjük, hogy a nemzetállamiság igézetében élő nemzetiségeknek hosszú távon az sem lett volna elég. Jászi Oszkár konföderációs elképzelései már alighanem a századfordulón sem lettek volna elegendőek a „történelmi” ország egyben tartásához, ha egyáltalán „mi” komolyan hozzá akartunk volna kezdeni, 1918–1919 fordulóján pedig már réges-rég elkésett. Számon kérjük (joggal) az antant döntéshozóin a nemzetek önrendelkezési elvének figyelmen kívül hagyását, de eközben ne feledkezzünk el megválaszolni a kérdést, hogy „mi” mennyire voltunk (pontosabban elődeink mennyire voltak, és mi mennyire vagyunk) fogékonyak ennek az elvnek az érvényesítésére. A példa kedvéért: Amikor 1939-ben magyar csapatok vonultak be Kárpátalja teljes területére, ennek indoklásaként nem emlegették (vagyis „mi” nem emlegettük), hogy a megszállásra az ottani népek önrendelkezési elvének érvényesítése érdekében kerül sor (az etnikai összetétel ismeretében nem is lett volna lehetséges), a revízióra nekünk is a „történelmi jog” szolgáltatott alapot.

Talán közelebb vinne minket a Trianon történetpolitikai dilemmáin való túllépéshez, ha el tudnánk dönteni, és ki mernénk mondani, hogy egyébként hogyan is értelmezzük, minek is tekintjük az 1920 előtti „történelmi” Magyarországot. (Az már csak bonyolítja a helyzetet, hogy egyébként ilyen önálló államalakult Mohács óta nem is volt, a mai Nagy-Magyarország-képünkhöz is hozzá kellene tartoznia, hogy ez bizony a Habsburg Birodalom, 1867-től Osztrák-Magyar Monarchia részeként létezett, de ez egy újabb elágazódási pont.) Szóval, egyik nagy problémám, hogy a magyar közvélemény jó része „magyar” országként tekint Nagy-Magyarországra, és nem úgy, mint népek közös otthonára. Úgy kezeljük, hogy ez a „miénk” volt, és meghökkenünk, amikor szembesülünk azzal, hogy ez az ország több millió szlováké, románé, szerbé és horváté is volt. Ezek a kisebbségek pedig nem tekinthetők marginális jelenségeknek, ami csak úgy van és valahogy el kell viselni, hanem egyrészt sokan voltak, másrészt a 19. században hasonló (mondom, hasonló) nemzetté válási folyamaton mentek át, mint mi, magyarok. Magyarországon valóságos kultusza van a Nagy-Magyarországot megjelenítő térképnek, elmaradhatatlan kelléke a trianoni emlékműveknek, pólókon, kulcstartókon, autómatricákon szerepel, ami azt sugallja, hogy egykor ez mind a „miénk” volt, amit elvettek „tőlünk”, és a térképet hazafias elkötelezettségük jeleként emblémaként használók bele sem gondolnak, hogy azon az ábrázoláson milliós számú románnal, szlovákkal, horváttal is számolni kellene.

A szóhasználatunk is erre utal, a Trianon előtti Nagy-Magyarországról mindig többes szám első személyben beszélünk, mintha az a magyarok tulajdona lett volna, vagy ma is jogosan emlegethetnénk, hogy uralkodtunk más népeken. A közbeszédet a szomszéd népek viszonylatában még mindig jellemzi a magyar felsőbbrendűség vélelmezése, általában műveltebbnek, vezetésre alkalmasabbnak tartjuk magunkat, vicceket gyártunk arról, hogy a mi országunk mennyivel idősebb, mint másoké, egyebekről nem is beszélve. Márpedig, ha a jelenben meg vagyunk győződve erről, logikusan vetítjük vissza a Trianon előtti múltba is. Én fordítva gondolok erre: ha most egyenjogú népként tekintünk a szomszédokra, tudomásul vesszük, hogy nekik ugyanúgy van történelmük, nemzeti irodalmuk és szimbólumaik, akkor el kellene fogadni, hogy ez így volt már a 19. században is. (Ja, és nyugatról nézve a „kulturáltság” tekintetében nem nagyon különböztek a magyarok a nemzetiségektől, szóval fontos a nézőpont kérdése.)

Ha el tudjuk fogadni, hogy a matricákon és köztéri emlékműveken szereplő Nagy-Magyarország nemcsak a miénk volt, talán közelebb jutunk annak megértéséhez is, hogy a 20. század elejére miért vált korszerűtlenné és fenntarthatatlanná a Monarchia, és annak részeként a régi Magyarország is. Az uralkodó személye által összekapcsolt, soknemzetiségű birodalmak eszméje felett ugyanis eljárt az idő, az átalakulás/felbomlás alternatívái előbb-utóbb arra a döntésre kényszerítették volna a magyar politika irányítóit is, hogy felülvizsgálják a magyarság kizárólagos vezető szerepével, az állam és a magyar nemzet azonosításával kapcsolatos doktrínájukat. Az első világháborúban való szerepvállalás és a katonai vereség mindezt felgyorsította és Magyarországra nézve minden elképzelhetőnél tragikusabb formában valósította meg. De elődeink nem akarták észrevenni, hogy a régi típusú birodalmak kora lejárt, azokat nemzetállamok váltják fel, az állam szervező elve nem az uralkodóház (akkor sem, ha megmarad a monarchia), hanem a nemzeti közösség lett, és mintha még mindig kevéssé látnánk be e folyamat bekövetkeztét.

Az éremnek ugyanakkor két oldala van. Amikor a „történelmi” Magyarországra különböző népek közös otthonaként próbálok tekinteni, tudom és tudnunk kell (nekünk és másoknak), hogy Trianon óta milyen sok magyar honfitársunk szenvedte meg az ostoba nacionalizmust, a többségi nemzetek elnyomását. Az anyanyelve miatt üldözött és elüldözött magyarok tragédiái, a megnyirbált és megszüntetett magyar iskolák, a kulturális és társadalmi egyesületekkel szembeni hatalmaskodás, az asszimiláció erőszakos és „kifinomult” formái, a Beneš-dekrétumok, a magyarság számának és arányának olvadása el nem feledhető és megírandó fejezetei az elmúlt évszázad történelmének. Ezek is közös dolgok, ahogy József Attila mondta, márpedig közös dolgokat nem lehet egyedül, egyoldalúan rendezni, de az erre való készséget komolyan kell gondolni, és komolyan kell kimutatni. Magyar az, akinek fáj Trianon – kár, hogy egyelőre azok is csak a magyarok, akik valós súlyának megfelelően értelmezik ezt a fájdalmat. (Megjegyzem továbbá, hogy bár mi, magyarok sem állunk túl jól, de azért mifelénk az elmúlt évtizedekben valamivel talán nagyobb volt a készség a saját múltunk reálisabb szemléletére és az őszinte beismerésre. A Trianon után létrejött nemzetállamokban még a miénknél is erősebbnek mutatkozik az igény a kizárólag nemzeti szemüvegen keresztül való történelemértelmezésre, a történelmi legendák és álhírek tényszerűsítésére. Ez persze csak egy benyomás, a történelmi múlttal való szembenézésnek nincs mértékegysége, amellyel a realitásérzéket kiporciózhatnánk egymás között.)

A liberalizmus eszméire irányuló, manapság kétségtelenül meghatározó rágalomözönben halkan megjegyezném, hogy ha már történészkedünk, emlékeztessünk arra, hogy a nacionalizmusnak nevezett nemzetépítési vágy bizony a szabadelvűség gyermekeként született. A 18. századi felvilágosodásból, majd a liberalizmusból született az anyanyelv használatának jogára, mint alapvető emberi jogra vonatkozó gondolat, amelyből politikai program és a nemzeti közösség eszméje kialakult. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv ügyéért a reformkorban Bécs ellen harcoló nemzedék liberális volt, annak is tekintette magát, míg akkori konzervatív ellenfeleik káros és elvetendő, a birodalom és a magyar királyság uralkodója elleni lázításnak minősítették a nyelvhasználat kiterjesztésének programját. Ez a régmúlt, a 20. században a nacionalizmus hatalmasabbá vált egykori szülőjénél, hiszen a nemzetállamiság ideológiája népszerűbb és sokkal könnyebben befogadható lett a tömegpolitika számára, mint az egyéni szabadságjogok védelmét hangoztató, az újabb kihívásokra nehezebben válaszoló liberalizmus, a konzervatív jobboldal rendet és stabilitást sugalló attitűdje pedig sokkal jobban illeszkedett a nemzeti kizárólagosság gondolatához. Házasságuk száz év alatt tartósnak és megújulásra képesnek bizonyult, ezt mutatja Orbán Viktor legújabb illiberális rendszerépítési kísérlete, illetve a nemzeti nagyságba csomagolt jobboldali radikalizmus reneszánszának más európai nemzeteknél, vagy épp az Egyesült Államokban megfigyelhető sikerei. Ettől persze nem felesleges hangot adni a liberális véleménynek, sőt, talán épp ezért nem árt olykor emlékeztetni, hogy az egymásnak feszülő nacionalizmusok csatájában a kiegyezések nem lehetségesek, csak az „erősebb kutya” elvét tudják elfogadni, és ezzel jó lenne előre számolni, nem pedig utólag sajnálkozni a tragikus következményeken.

Nem segít persze a trianoni trauma meghaladásában, hogy az illiberális doktrína uralkodása következtében mi is egyre hajlamosabbak vagyunk mások bűneit bevallani, és a nemzetállami szemlélet folytán egyre jobban elutasítani például az Európai Unió által nyújtott lehetőségeket. Meggyőződésem, hogy ha fogékonyabbak lennénk a „történelmi” Magyarországot népek közös otthonaként értelmezni, több joggal kérhetnénk számon Románián, Szlovákián, Szerbián és Ukrajnán, hogy ne akarjanak homogén nemzetállamokként viselkedni, hanem tekintsenek mostani országukra is közös otthonként, ahol a magyarok nem egzotikus bevándorlók marginális csoportját, hanem őshonos nemzeti (államalkotó) kisebbséget képeznek, ez pedig egyéni és kollektív jogok biztosításával kell, hogy járjon.

Az illiberális, kizárólagos nemzetállami szemlélet aligha tud megoldást kínálni, ennek egyszerű oka a természetében keresendő. Az illiberális rendszerek képtelenek az együttműködésre és a kölcsönösség elvének elismerésére és érvényesítésére, ellentétben a liberális demokráciákkal, ahol ez a lehetőség adott. (Élni is kell vele persze.) Az illiberálisok egymásban is csak potenciális veszélyforrást vagy riválist látnak, a liberálisok képesek lehetnek mások szempontjainak megértésére és a józan kompromisszumra is. Az illiberálisok a nemzetfogalmat is kirekesztően alkalmazzák (példaként elég utalni a jelen magyar kormányzat prominenseire, akik már határon belül sem tartanak mindenkit a magyar nemzet részének), az Európai Uniót nemzetállamokat elnyomó birodalomnak és a népek börtönének akarják láttatni. Pedig nem az, és nem is úgy kellene rá tekinteni. Én úgy gondolom, hogy a jelen Európájában van lehetőség arra, hogy szülő és gyermeke (liberalizmus és nacionalizmus) újra egymásra találjanak, a liberális demokráciák pedig megteremthetik a lehetőséget arra, hogy Európa keleti fele ne egymásra féltékeny, nagyhatalmak által kihasználható, nemzeti nagyságával hőzöngő, de valójában gyenge nemzetállamokra essen szét. Nem ez volna a valódi érdekünk nekünk sem. A jelen aktualitásai között Trianon sebeire is a liberális demokrácia politikai rendszerét tartom a legjobb gyógyírnak.