(Alábbi cikkem megjelent a Csillagszálló c. "kulturális utcalap" 2022. évi 2. számának 53-59. oldalain.)

Április 3-án este egy nagyon ritka közéleti jelenséget regisztrálhattunk Magyarországon: fideszesek és nem-fideszesek ugyanazon kábult tekintettel meredtek az eredménymutató képernyőkre és tették fel a kérdést: Mi van itt? Aztán kicsit később: hát itt meg mi történt? Persze eltérő érzelmi tartalommal, de a rendszer hívei és kritikusai számára közös volt az „erre azért nem számítottunk” élménye. Mondogatták itt is, ott is, hogy esélyesebb a Fidesz-KDNP, hogy valószínűleg nyerni fognak (de biztosan nem kétharmaddal), és így tovább. Ehhez képest 2022-ben nemhogy újabb kétharmados felhatalmazást kapott Orbán Viktor a kormányzás folytatására, hanem azt is elmondhatta, hogy soha ekkora vereséget nem mért még az őt leváltani kívánó ellenzékére. 12 év alatt az Orbán-rendszer nemhogy megkopott, elfáradt, hitelét vesztett volna, épp ellenkezőleg, erősebb és stabilabb mint valaha, legalábbis egyelőre.

Alábbiakban két szubjektív töprengésben próbálom összefoglalni, hogy szerintem mi ennek az oka, illetve, hogy mi lehet majd ennek a rendszernek a valamikori jövője.

Az elsőre sokféle válaszkísérlet fogalmazódott meg, és mondhatni, természetes, hogy elindult egyfajta bűnbakkeresés, az ellenzéki összefogás pártjai a rájuk kimért sokkoló választási pofon hatása alatt még inkább csak kóvályogva keresik a továbblépés lehetséges útjait. A diagnózisok jelentős része magával az ellenzékkel és az ellenzéki kampány során elkövetett hibákkal foglalkozik. Például azzal, hogy milyen volt a miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter, milyen kiforgatható és kiforgatott mondatokat mondott a kampány során, amelyeket nem kellett volna, milyen volt az együttműködés a hat párt között, miért nem sikerült megszólítani a „vidéki Magyarországot”, milyen üzeneteket kellett volna erőteljesebben sugalmazni, mennyire „lejtett a pálya” a kormánypártok felé a médiában és a köztereken, és így tovább. Mindezeket persze érdemes külön-külön részletesebb elemzés tárgyává tenni, levonni belőle a megfelelő következtetéseket (elsősorban persze az érintetteknek), szóval lehet beszélni arról, hogy mit, hol és hogyan rontott el az ellenzék, amikor ismét nem tudta valóra váltani a kormányváltásban reménykedők vágyait.

Az elmúlt bő évtized (különösen annak eleje, 2011–2012 környéke, valamint a közelmúltja) alapján azonban összegző jelleggel megállapíthatjuk, hogy bármilyenek is voltak az ellenzéki stratégia hibái, bármennyire is szerencsétlen volt egy-egy megnyilvánulásuk, bármennyire is igazuk van azoknak, akik most azt hangoztatják, hogy „nem így kellett volna” – a lényeg, hogy ebben a magyarországi politikai rendszerben az ellenzéki összefogás egyszerűen nem győzhetett. Én azt gondolom, mindent megtettek, ami tőlük tellett, vagy majdnem mindent. A korábbi, sikertelennek bizonyult stratégiákat félre tudták tenni. Volt ugyebár a „külön indulunk”, „közös listán indulunk”, „egyeztetett jelöltekkel indulunk” stb., 2014-ben és 2018-ban ezek eredménytelennek bizonyultak. Erre létrehozták a legoptimálisabb összefogás-modellt, közös országos listával, aprólékosan lebonyolított előválasztásokkal, közös miniszterelnök-jelölttel – vagyis teljesítették a kormányváltást akaró választópolgárok régi óhaját, megpróbálva elősegíteni az Orbán-rendszerrel elégedetlenek szavazatainak összeadódását. Sikeresen mozgósítottak is, a szavazókörökben mindenütt ott ültek az ellenzék delegáltjai vagy szimpatizánsai, vagyis még a korábban sokat emlegetett választási csalásnak sem adtak esélyt.

Az eredmény – fogalmazzunk finoman – nagyjából ugyanaz, mint a korábbi sikertelen választási stratégiáké volt, és most joggal töpreng azon az ellenzék, hogy mégis, mivel nem próbálkoztak még, ami sikerre vezethetne. Nagyjából amúgy mindegy. Csalódásukat, elkedvetlenedésüket fokozhatja, hogy a közelmúltban a magyarhoz hasonló (de távolról sem ugyanolyan alapossággal és ugyanolyan társadalmi-történelmi feltételek között kiépített) illiberális rendszerkísérleteket választási összefogással le lehetett váltani. Ez történt Csehországban és Szlovéniában, ahol Orbán Viktorhoz hasonló ambíciókkal rendelkező miniszterelnököket ki tudtak buktatni a hatalomból, illetve korábban Izraelben is. Az illiberális rendszerkísérletek különben is mintha hullámvölgyben lennének (meglehet, csak átmenetileg!), hiszen az Egyesült Államokban sem sikerült Donald Trumpnak újraválasztatnia magát, illetve legközelebbi szövetségesünk, az Európai Unió másik „problémás” országa, Lengyelország is az orosz-ukrán háború nyomán mintha épp visszafelé sasszézna a tekintélyuralmi rendszerű kormányzás útján a liberális demokráciákból álló EU irányába.

Magyarországon azonban ennek nyomát sem érzékeltük, a választópolgárok meggyőző többsége állt ki amellett, hogy Orbán Viktor továbbra is azt csináljon az országgal, amit éppen akar. (Merthogy ennek megtörténtéről már 12 éves tapasztalatokkal rendelkezünk.) Hogy mi ennek az oka? Véleményem szerint hibát követnek el, akik ezt inkább az ellenzék sikertelenségével, népszerűtlenségével magyarázzák. A kulcs sokkal inkább abban keresendő, hogy az Orbán-rendszer Magyarországon egyszerűen népszerű. Méghozzá nagyon népszerű. Az emberek túlnyomó többségének erre van szüksége. (Legalábbis most.) Nem kockáztatnak irányváltást, ez pont úgy jó nekik, ahogy van. Lehet, sokaknak fájdalmas volna a szembenézés, pedig ez az egyszerű tény eredményezte Orbán Viktor elsöprő sikerét. (Félreértések elkerülése végett: nemcsak vidéken, Budapesten is nőtt a Fidesz és csökkent az ellenzék népszerűsége az egyéni kerületekben megmaradt enyhe ellenzéki fölény ellenére.) Mintha 2021 végén, 2022 elején az ellenzéki közvélemény megint meg akart volna feledkezni arról, hogy a bő évtizede épülő új politikai rendszer egyetlen politikai pártra, pontosabban annak vezetője által meghatározott szűk érdekcsoportra van szabva, és lassan a külsődleges kellékeit is nélkülözi a liberális demokráciáknak.

Pedig ma már azért többé-kevésbé mindenki előtt világos, hogy itt nem egyszerűen kormányváltásról, más kormányzati stílusról stb. van szó. 2010 után még sokan fanyalogtak, ma már mindenki tényként használja, hogy itt „Orbán-rendszer” épült ki és működik. A Fidesz választási veresége rendszerváltással érhetett volna fel, de kevés volt rá az esély, pláne kétharmados ellenzéki sikerre. 2010 után az ország hol ájult kábulatban, hol szurkolva, de végignézte ahogy Orbán Viktor új alaptörvényt alkot, átalakít mindent alkotmánybíróságtól önkormányzatokon és kuratóriumokon át az égvilágon mindent. Sejthető volt, hogy nem is egy parlamenti választás fogja leváltani Orbán Viktort és minden ízében kiépült rendszerét – ahhoz bizony több, mint kormányváltás, valamiféle rendszerváltás kell. (Utóbbi nem zárja ki persze a választási sikert, viszont fontos, hogy önmagában azzal nem azonos.) Tehát itt egy sajátos, önálló, és a nyugat-európai demokratikus mintáktól alapjaiban eltérő politikai rendszer van, korlátozott demokráciával és szabadságjogokkal, a kormánypárt mindenhol jelen lévő árnyékával, funkcionáriusaival, működtetőivel és haszonélvezőivel. Ezt kellett volna az ellenzéki pártoknak választás útján leváltani, és ha jobban belegondolunk, nem is olyan meglepő, hogy ez még most nem sikerülhetett nekik. (A kormányzati kampány, a „pénzosztogatás”, a háborúval kapcsolatos kommunikáció csak fokozta a meglévő szimpátiákat.)

Nem működnek jó ideje minálunk például a választásokat hagyományosan befolyásolni képes tényezők sem. Azt például alighanem mindenki látja, aki akarja, hogy Orbán Viktor személye körül alakult ki a politikai rendszer, nem miniszterek döntenek még saját illetékességi körükben sem, a miniszterelnökhöz közel állók elképesztően és indokolatlanul meggazdagodtak, az ország erőforrásait nem az ország, hanem egy szűk elit irányába csoportosították át, ráadásul sok részletében homályosan, a kormány pedig számos téren volt sikertelen, a gazdaságtól az oktatás- és egészségügyön át számos egyéb területig. Botrányból is volt bőven, amelyek demokratikusabb viszonyok között legalábbis népszerűségvesztést kellett volna, hogy eredményezzenek, gondoljunk csak a Borkai-, Szájer-, Kaleta-, Gruevszki-, Völner-ügyekre, az ellenzékkel, a sajtóval, az önkormányzatokkal, felsőoktatási intézményekkel szembeni intézkedésekre, a kirekesztő nemzetfogalomra és kereszténykedő vallásos pózolásra, az értelmetlen vagy érthetetlenül költséges állami nagyberuházásokra, felsorolni is nehéz. – Mégis a közvélemény szemében ezek bocsánatos bűnöknek, vagy már nem is bűnöknek, inkább üzemi baleseteknek minősülnek, következményük nem volt, és a hasonlóknak nem is lesz egyelőre. Az embereket összességében kevéssé zavarja például a rendszer mindent átható hamissága sem. Nemcsak bornírt propagandája alapján mondható ez (lásd például a lehangoló Brüsszel-, Soros- stb. ellenes plakátkampányokat, homofób kampányt, a nemzeti konzultációk átlátszó kérdéseit), hanem például abban is, hogy mennyire nem szereti a rendszer, ha beszélnek róla. A fideszes politikusok és véleményvezérek nem szeretnek magukról beszélni, mindig az ellenzékről, Gyurcsányról, Sorosról, 2010 előtti világról beszélnek, és ingerülten tartják nemtelen támadásnak, ha valaki csak érdeklődik valamely intézkedésük háttere iránt. A választópolgárokat nem zavarja, hogy a rendszer párbeszédre képtelen, a kompromisszumot, de más vélemény figyelembe vételét is a gyengeség jelének tartja. Erőt akar sugározni, miközben voltaképpen csak átlátszó módon erőlködik, de sokak szemében ez nem probléma.

20. századi történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy önkényuralmi berendezkedések bizony tudnak nagyon népszerűek is lenni. Itt is erről van szó. Itt van például a máig nosztalgiával emlegetett Kádár-rendszer, amelyet az 1980-as években már a társadalom jelentős része elfogadott és tudomásul vett, mint realitást. Orbán Viktor rendszerét sem leváltani akarja polgártársaink nagy része, hanem alkalmazkodni kíván ahhoz. Vagy belenyugvással, vagy a határai feszegetésével, de beletörődött az „ez van” realitásába. Ez alkotja a keretet, ebben keressük a helyünket mindannyian, mintegy 3 millió választó pedig vagy kifejezetten szereti ezt a rendszert, vagy legalábbis nem meri vállalni egy mégoly demokratikus irányú változás kockázatát.

Akik nem szerették meg a rendszert 12 év alatt sem, gyakran teszik fel a kérdést, hogy jó, jó, de mikor lesz ennek vége? Hiszen Orbán Viktor rendszere négy kétharmados győzelmi sorozatával a végtelenséget, az örökké fennmaradást sugallja. Próbáljunk meg egy kicsit ezen a ponton a közeljövőnél távolabbra pillantani, és állapítsuk meg, hogy ez nem igaz, mert történelmi tapasztalat, hogy egyszer minden politikai rendszer véget ér. Ennek is ez lesz a sorsa. Minden önkényuralmat ezer évre terveztek kitalálói, némelyiknek – szerencsére – csak egy-egy évtized adatott. Ma még persze ez szinte hihetetlennek tűnik, és el nem tudjuk képzelni, hogy mitől változna meg milliók véleménye, hiszen úgy érezzük, hogy ami eddig működött és az emberek által sikeresnek ítéltetett, az mindig is így marad. De jusson eszünkbe, hogy a korábbi leválthatatlannak hitt rendszerekből is kiábrándultak, és utalták azokat történelemkönyvek lapjaira. Aki elég idős, hogy emlékezzen rá, gondoljon arra, hogy 1988-ban volt-e olyan honfitársunk, aki elhitte volna, hogy hamarosan rendszerváltás lesz és összeomlik a Szovjetunió.

Deák Ferencnek, a „haza bölcsének” tulajdonítják az ún. „passzív ellenállás” magatartását, ami a közismert formájában aligha valósult meg az 1850-es években. Az talán kevésbé ismert, viszont tény, hogy Deák a kivárás taktikáját ajánlotta akkor, amikor az alkotmányosság helyreállítására a legkevesebb remény sem mutatkozott, és az önkényuralom szorítása nagyon is erősnek bizonyult. Mégis azt mondta, hogy eljönnek majd a kedvezőbb körülmények, ki kell várni, és élni a pillanat által felkínált lehetőséggel.

Az Orbán-rendszer népszerűségét látva, most sem gondolhatunk bölcsebb tanácsra. Akkor sem, ha már most alig pislákol az 1990–2010 között létezett Magyar Köztársaság jogállamának hagyatéka, vagyis nem valamit felújítani, hanem újra kitalálni kell a majdani rendszerváltóknak. Ehhez kapcsolódó örök kérdés, hogy mit csináljon az ellenzék egy olyan rendszerben, amelyet eleve törvénytelennek és illegitimnek tart, s amelyben nincs komoly esélye választásokat nyerni (ebben a rendszer által tudatosan létrehozott választási szisztéma a döntő), parlamenti jelenléte a törvényhozást nem befolyásolja, semmilyen javaslatát soha meg sem hallgatják, leginkább csak céltáblája a kormánypárti padsorokból érkező gúnynak és megvetésnek, mintegy díszlete az orbáni hatalomgyakorlásnak csupán. Felvetették most is a bojkott lehetőségét, én a magam részéről nem szimpatizáltam a búvópatakként fel-felbukkanó ötlettel. Szerintem a mégoly „not fair” választáson szerzett mandátummal is élni kell, őket is választópolgárok küldték a parlamentbe, ha a sorozatos megaláztatások miatt ki is vonulnak olykor vagy tartanak valami performanszt, ott kell lenniük a parlamenti bizottságokban és plenáris üléseken. Akkor is, ha tudják, hogy talán jó ideig nem kerülhetnek hatalomra. Az ellenzék egyik 4 évente ismétlődő szereptévesztése volt, hogy azt hitték, a választások nyomán kormányzati pozícióba kerülhetnek, erre is készültek, mert úgy hitték, az embereknek általában annyira elegük van a rendszerből, mint nekik, miközben a választók nem elégedetlenkedtek Orbán rendszerével, hanem megszerették azt. Ideje volna viszont változtatni a stratégián: igenis van szerepük a rendszer hibáinak leleplezésében, korrupciós botrányainak kiteregetésében, a nagyhatalmú állampárt visszásságainak felmutatásában. Akkor is, ha ez a nem kormányváltó, hanem „ellenőrködő” parlamenti szerep nagyon unalmas, és fásulttá teszi a közszereplőket. Hadd hozzak ismét történelmi példát: a két világháború közötti Magyarország tekintélyuralmi rendszerének parlamentjében folyamatosan ott ült az ellenzék, pedig annyi esélye sem volt választási sikerre, mint most a hatpárti összefogásnak Orbán ellen.

Ami pedig a majdani rendszerváltást illeti: Sokan azt gondolták 2014-ben, 2018-ban és különösen most 2022-ben, a felfokozott várakozások jegyében, hogy az ellenzéki összefogás választási sikere nyomán, mintegy forradalmi jellegű folyamat eredményeként hamar összeomlik az Orbán-rendszer, és bele lehet kezdeni egy demokratikus irányú korrekcióba. Ezt nem így gondolom, és igazolásként – önmagukban semmire nem kötelező, de tanulságosnál több – történelmi tapasztalatokra hivatkoznék. A modern magyar történelemben két jelentős, méltán megünnepelt forradalmat tartunk számon: 1848. március 15-ét és 1956. október 23-t. Mondom, méltán, hiszen a társadalom alulról jövő, elemi erejű robbanása rombolta szét a régi, elavult, jogkorlátozó rendszereket, és mutatta fel a tömegek szabadság iránti vágyát. (Kitérő: én 1918. október 31-et is ide sorolom, de ne menjünk bele, túlságosan megosztó vitát indíthatna. Mint ahogy sok, negatív irányú rendszerváltást sem hozok itt szóba.) De mind 1848, mind 1956 forradalmára igaz, hogy a túlerővel szemben leveretés és megtorlás követte azokat, rövidtávú sikertelenség után hatásuk és jelentőségük csak jóval később, újra megváltozott körülmények között alakulhatott ki.

Volt viszont két olyan rendszerváltás, amelyeknek Magyarországon nincs hivatalos emlékünnepe, ellenben hatásuk hosszabb távban is működőképes, alkotmányos és progresszív időszakokat indított el: 1867 és 1989. Bár sok a különbség, az közös nevezőként említhető, hogy mind a kettőhöz az önkényuralmi hatalmat kézben tartó, illetve az ellenzéki pozícióban lévő politikai erők kompromisszumára, megegyezésére volt szükség. Ferenc József és Deák Ferenc tárgyalásaira 1867 előtt, a Nemzeti Kerekasztalra pedig 1989-ben. Külső és belső feltételek szerencsés együttállására nemkülönben, amelyekben hasonlóság: az önkényuralmat működtető erők mindkét esetben elfáradtak, elkorhadtak, hiteltelenné, törekvéseik pedig fenntarthatatlanná váltak, és a nemzetközi környezet is ebbe az irányba terelte a döntéshozók pozícióit.

Valami ilyesmi fogja elhozni Orbán Viktor jelenlegi rendszerének alapvető reformját, akár leváltását is, amit lehet, hogy választási eredmények is kikényszerítenek majd. A „mikor?” kérdésre lehetetlen válaszolni, lehet, hogy hamarabb, mint gondolnánk, de a lényeg, hogy a most mégoly távolinak tűnő időpontot is figyelmesen, a közélet iránti érdeklődést fel nem adva érdemes kivárni rendszerkritikus oldalon. Mert ha ma még nem is gondolnánk, lehet, hogy egyszer csak a ma még beletörődő, rendszerkedvelő tömegek is úgy fogják érezni, hogy hétköznapi tapasztalataik ellentétesek a harsogó kormánypropagandával, hogy a stabilitást és erőt felmutató hatalom helyett egy barátságosabb és kompromisszumokra kész kormányzás, szabadabb és sokszínűbb sajtó, a működő fékek és ellensúlyok rendszere stb. a kívánatos. Változhatnak az emberek a kormányoldalon is, a mamelukként szavazó gépezetben is feltűnhetnek repedések, másként gondolkodók, „reformfideszesek”, akik már kellő súllyal is rendelkeznek majd. Csak egy példa: rájöhetnek arra is, hogy például a magabiztosságot sugalló „kétharmad” eredetileg nem egyszerűen statisztikai fogalom. Nemcsak arról szól, hogy hány db. azonos párti képviselőt kell bejuttatni a törvényhozásba, eredeti értelme ugyanis arról szól, hogy alapvető (például alkotmánymódosító) törekvésekhez szükség van „másokra” (a „másikra”) is, vagyis a lényege a konszenzus és nem egyszerűen a matek.

Azt hiszem, a majdani demokratikus rendszerkorrekciót a jelenlegi sokszínű ellenzék és a jelenlegi orbánizmust visszaszorító Fidesz megállapodása hozhatja el. A jelenlegi kormánypárt gyakran szólta le a baloldalból, liberálisokból, mérsékelt jobboldallá alakulni vágyó Jobbikból alakuló ellenzéki összefogást, hogy „szivárványkoalíció”. Fideszes oldalon nem ártana tudni, hogy az alapvetően pozitív jelentésű és szimbolikájú szivárvány soha nem egyszínű (akárhogy erőltetik), ellenzéki oldalon pedig nem ártana nem megfeledkezni arról, hogy a szivárványnak van narancssárga színe is.

Nem sok írást szenteltem az elmúlt bő húsz évben a Hit Gyülekezetének, pár újságcikket csupán, de e ritka esetek mindegyikében a gyülekezet egyes tagjai durva és személyeskedő kritikákkal bombázták az írásomnak teret adó szerkesztőségeket (érdemi hozzászólást alig tapasztaltam), mindezek mintegy kötelező velejárója volt, hogy úgymond „elhallgatom”, ki vagyok, mi vagyok, pontosabban voltam. Szóval kezdjük ezzel a szerintem értelmetlen, de úgy látszik, kötelező életrajzi elemmel: igen, magam is jártam ott valamikor régen. Fiatal, vallásra fogékony emberként kerültem oda, pár év után pedig leléptem. Részt vettem egy gyülekezeti lap szerkesztőségében, egy vidéki közösség és a főiskola életében, nagyjából ennyi, ami meghaladta az egyszerű „hites” gyülekezeti tag szintjét. Mindennek bő két évtizede, lassan negyed évszázada (te jó ég…), és nyugodtan mondhatom, hogy már nagyon régóta semmit nem jelent ez számomra, nem többet fiatal kori elhomályosult emlékeknél. Sokmindent csinál az ember fiatalon, amit később megbán, és továbblép, nekem a Hit Gyülekezete volt ez, régen túl vagyok rajta, fel se kapom a fejem, ha valami velük kapcsolatos újsághír jön velem szembe. (Azóta is szóba állok azokkal a hitesekkel, akik velem szóba állnak, tényleg azt hiszem, tudom már mindezt kívülállóként is szemlélni.) A vallások természete, a vallási közösségek működése mindazonáltal nagyon érdekel, „szakmai” szemmel is, kíváncsi magánemberként is.

Ezért érdeklődéssel vettem kézbe Bartus László könyvét, amelyben a Hit Gyülekezetéről nyújt részletes látleletet. (Még egy „coming out”, hogy ne legyen mit leleplezni: a könyv szerzőjében barátomat tisztelhetem, de nem ezért írok személyes hangvételű recenziót, hanem mert nagyon gondolatébresztőnek tartottam a munkáját.) Első hallásra azt hinné az ember, hogy a szerző folytatta az 1999-ben megjelent Fesz van c. könyvét, de a címválasztás hasonlósága ellenére szerintem nem erről van szó. A Fesz van megjelenésekor „nagyot szólt”, nem volt olyan tévés magazinműsor, amely ne foglalkozott volna vele, az írott sajtóban is bőségesen szerepeltek a könyv kapcsán a gyülekezet ügyei, születtek peres eljárások, oknyomozó írások, riportok, a Hit Gyülekezetével kapcsolatos parlamenti és sajtóvitákban pedig a Fesz van nyilvánvaló katalizátor-szerepet játszott. Persze az ezredforduló Magyarországa még egy nagyon más ország volt a közállapotokat tekintve, sokkal sokszínűbb volt a sajtó, más keretek között érvényesült a nyilvánosság, más volt a politikai és a pártrendszer, az egyház-állam viszony stb. – paradox módon egyetlen dolog azonos a két Bartus-könyv megjelenése kapcsán: ugyanúgy Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. (Igaz, ugyanúgy Németh Sándor a Hit Gyülekezete vezetője is, de ez ebben az esetben inkább magától értetődő.) Sokminden változott azóta, alighanem más országban élünk, akkor is, ha ki sem mozdultunk onnan, ahol már húsz éve is laktunk.

Szóval a Fesz van egy valóban leleplező erejű könyv volt, sok-sok történettel a Hit Gyülekezete belső viszonyairól, kívülálló számára a vallás megélésének vicces sztorijaival, félnótás gyülekezeti tagok történeteivel, a híveit kihasználó, félistenként rajongott vezető lelkész által kiépített rendszer bemutatásával. A komoly részek ellenére inkább szórakoztató hatása volt annak, amikor a hívők Németh Sándor iránti szolgalelkűsége látványos melléfogásokba torkollott, maguk se vették észre, milyen nevetségessé teszik magukat, amikor a vezető lelkész útmutatása alapján akarják szolgálni „Isten országát”. Mindezt a Fesz van-ban hitelessé tette, hogy egy akkor frissen katapultált, korábbi rajongásával önkritikusan szembenéző, a gyülekezetet és vezetését belülről ismerő, jó tollú újságíró hozta nyilvánosságra, aktuális élményei sokak figyelmét felkeltették a közösség iránt, sokan is reagáltak vérmérsékletüknek, személyes tapasztalataiknak vagy éppen politikai hovatartozásuknak megfelelően.

A Fesz lesz – úgy gondolom – inkább különbözik a Fesz van-tól, mint hasonlít rá. Persze ugyanarról van szó, a Hit Gyülekezetéről, de más a tartalma, a célközönsége és a fogadtatása is. Például sokkal kevésbé keltette fel a még létező média érdeklődését, a szerző megszólalásain kívül alig egy-két cikk foglalkozott vele, az egyházakkal kapcsolatos politikai diskurzusba szinte egyáltalán nem akarta (legalábbis eddig) senki bekapcsolni a Bartus által írottakat, már ha van még egyáltalán ilyen természetű közéleti vitának terepe a mai Magyarországon. (A Fesz van idején még volt.) A Hit Gyülekezete az Orbán-rendszer iránt egyik leginkább lojális vallási közösség lett, így nem is csoda, hogy ma már nem emlegetik őket jobboldali-nacionalista fórumokon elrettentő példaként (mint egykor oly gyakran), nem szólaltatnak meg amúgy felnőttkorú gyermekük „elrablását” sírva emlegető magyar édesanyákat (volt, amikor a politikai alapú szektaellenesség elmaradhatatlan illusztrációi voltak), nem tőlük féltik a magyar családok és nemzetünk jövőjét, nem róják fel antiszemita ízzel a gyülekezet Izraelhez és a zsidósághoz való sajátos vonzódását. Ma már legfeljebb az ATV Németh Sándor „magántulajdonába” való kerülése váltott ki számottevő érdeklődést a kívülállókban, bár ez is csak akkor tudott volna közéletet tematizáló üggyé válni, ha nem simulna bele a vezető politikai elithez kötődő „lenyúlások” évtizede íródó, mára megszokott hírfolyamába. De a fő különbséget Bartus két Fesz-könyve között én nem is ebben látom, és nem is abban, hogy utóbbi a szó szoros értelmében súlyosabb (úgy értem, az előzőnél jóval terjedelmesebb). Hanem inkább abban, hogy a Fesz lesz – a Hit Gyülekezetével kapcsolatos történetek megörökítése, a szerző személyes megpróbáltatásainak bemutatása mellett – elsősorban nem a belső viszonyokat kiteregető, vagy oknyomozás eredményeit dokumentáló kötet, hanem a szerző által megfogalmazott részben közéleti, részben pedig teológiai vitairat a gyülekezet vallási felfogásáról. Kisebb a visszhangja, pedig mélyebbre ás, mint az előző (botrány)könyv esetében elmondhattuk.

A Fesz lesz fejezeteinek többsége egy hívő ember eszmefuttatásai a Hit Gyülekezete által képviselt teológiai rendszer és annak gyakorlati megvalósítása kapcsán. (Ebből következik, hogy vagy igaza van, vagy nincs, lehet vele egyet érteni, vagy cáfolni, de a lényeg, hogy bírja a kritikát.) Ily módon egy alapvetően ritka típus, a hitvita-irodalom 21. századi képviselője, műfaját tekintve engem leginkább az évszázadokkal ezelőtti katolikus-protestáns vallási vitákat megörökítő röpiratokra emlékeztet. (Más kérdés, hogy Németh Sándor hívei közül senki nem fog hasonló válasszal kísérletezni, pedig érdekes lenne, ha lenne mersze a hiteseknek beleállni a vitába.) Bartus ízekre szedi, bibliai tükörbe állítja a Hit Gyülekezetét alapvetően meghatározó tanításokat, s ennek alapján fogalmaz meg lesújtó véleményt Németh Sándorról, illetve a hozzá kötődő (eszme)rendszerről. A vezető lelkész személye ugyanis nem egyszerűen meghatározó vagy megkerülhetetlen, hanem lényegében egybeforrt a gyülekezettel. Ez persze húsz éve is igaz volt, a Hit Gyülekezete kapcsán minden Németh Sándorról szól, személyes döntései, annak gyakran követhetetlen változásai határozzák meg, hogy a gyülekezet hogyan viselkedik akár teológiai, akár közéleti kérdésekben, a közösségben őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek. Amióta a rendszerváltás nyomán a Hit Gyülekezete kilépett a nyilvánosság elé, nem lehet felismerni a gyülekezetben döntéshozó fórumokat, pozíciókkal rendelkező, a gyülekezet iránt lojális, de Németh kézi vezérlésétől független személyeket vagy törekvéseket, akármely ponton próbálunk belenézni a gyülekezet életébe, csak Németh Sándorral találkozhatunk. Alig pár éves hőskor után a gyülekezet már a 90-es évek elejétől szigorúan hierarchikus, tekintélyelvű közösségként működött, azóta Németh Sándor sajátjaként tekint a gyülekezetre, s ezt hívei és kritikusai egyaránt elfogadott tényként kezelik.

Ezt persze önmagában el lehetne intézni azzal az egyháztörténetből jól ismert jelenséggel, hogy az új keresztény vagy vallási megújulási mozgalmak gyakran egy karizmatikus személyiség kezdeményezése nyomán jöttek létre, akiknek a személyét a misszió sikeressége nyomán egyre fokozódó tisztelet övezi, és a személy idővel legalább olyan fontossá (vagy annál is fontosabbá) válik, mint az, amit a „vallásalapításkor” (értsük jól) hirdetett. Itt is valami ilyesmiről van szó, persze néhány sajátosság figyelembevételével. Bartus konklúziója röviden úgy összegezhető, hogy Németh személyiségének negatívumai oly mértékben rányomták bélyegüket évtizedek alatt a Hit Gyülekezetére, hogy egy olyan kézivezérelt, mindenre és mindennek az ellenkezőjére rávehető tömeggé vált, amelyből normális, emberi mivoltát megőrizni akaró személynek „szabadulni” kell, akár mélyen, akár felszínesen hívő az illető. Ezt fejezi ki a Fesz lesz alcíme is: a szerző azoknak szánja művét, akik fel akarják ismerni vagy legalább vállalni az esetleges felismerés, elgondolkodás kockázatát, miszerint a Hit Gyülekezetébe való belépés zsákutcát jelent az egyén számára, visszaélés az Istenben való hittel, a megtéréskor tapasztalt „újjászületés” lelkesítő boldogsága a gyülekezeti élet mindennapjai során törvényszerűen meghasonlásokba, beszűkülésbe és kiszolgáltatottságba torkollik. A megtérést követő időszaktól a hívőket gyakran nem a hívő élet boldogsága, hanem a kiválástól (isteni büntetéstől és emberek megvetésétől) való félelem, valamint a szégyen tartja a gyülekezet keretei között. Így persze az is érthető valamelyest, miért kisebb a Fesz lesz potenciális olvasóközönsége, mint a Fesz van-é volt. Kívülállók számára a Fesz lesz a Hit Gyülekezete egzotikus szubkultúráját mutatja be, amitől egy kisebb személyes élmény is elég a távolmaradás döntésének kiváltásához. A gyülekezet tagjai nemhogy nem veszik kézbe a tevékenységükkel szemben kritikus irományokat, Isten ellen való véteknek tekintik a gondolatot is, hogy beleolvassanak. (Minden bizonnyal azt hiszik, a betűkön keresztül gonosz démonok másznak az agyukba és a lelkükbe.) Vagyis olvasóközönségnek maradnak azok, akik vagy már eltávoztak a gyülekezetből, vagy már nagyon fontolgatják azt, illetve azok, akiket komolyan érdekel, mi zajlik Magyarország egyik legnagyobb és legsúlyosabb vallási közösségében.

Persze ez, ha nem is nagyon sok, de egyáltalán nem is kevés, s a Bartus-könyv fő erejét a „scripta manent” igazsága adja, később sokan kézbe vehetik, akik ma még ennek gondolatától is ódzkodnak. Igazán azok forgathatják érdeklődéssel a Fesz lesz-t, akik szívesen töprengenek a keresztény hittel és egyházakkal kapcsolatos kérdéseken, vagy akár bibliai igazságokon, továbbá akik keresik és értelmezni próbálják a Szentírást, annak akarják alárendelni az életüket. (És el merik hinni, hogy nem annyira tökelütöttek, hogy gondolkozni merjenek.) Nagyon fontos továbbá, hogy bár Bartus ezúttal is megoszt jónéhány személyes élményt (főleg olyanokat, amelyek az ellene indított gyülekezeti akciók nagyon is illusztratív jellegét domborítják ki), de a Fesz lesz sokkal inkább egy, eredeti hites forrásokból dolgozó szerző munkája. Bartusnak nem okozott nehézséget elővenni jónéhány, gyülekezeti és világi sajtóban megjelent, Németh Sándortól, vagy hozzá kötődő személytől származó tanulmányt, interjút, prédikációt. Saját Biblia-értelmezése alapján elemzi az ezekben megfogalmazottakat, épp ez teszi a Fesz lesz-t érdekes, igényes és a korábbi kötetnél is „komolyabb” olvasmánnyá. A szerző – ellentétben hites kritikusaival – nemcsak elő meri venni Németh Sándor sajátos ideológiájának dokumentumait, de igyekszik azok gondolati konstrukcióját is feltárni, elemezni, azokból akár bőségesen idézni is.

Nézzünk néhány példát a Bartus által szétszedett teológiai pontokból – a teljesség igénye nélkül. Ilyen például a Szentlélekkel (pünkösdi-karizmatikus szóhasználatban: Szent Szellemmel) és annak megnyilvánulásaival kapcsolatos tanítások. A Hit Gyülekezetét sokan ismerik az interneten terjedő videókból, amelyeken a hívők – úgy vélik – Isten természetfeletti erejének hatására a földre esnek, démonoktól szabadulnak, betegségekből gyógyulnak. Sokaknak szöget ütött már a fejébe (gyülekezeten belül és kívül), hogy ezek a természetfeletti jelenségek miért jellemzően csak izzó légkörű gyülekezeti rendezvényeken történnek, és miért csak olyanokkal, akik elkötelezett hívei a gyülekezetnek. Az „Isten erejének” minősített természetfeletti erő valamiért máshol, illetve a kívülállókra nem hat, legfeljebb a fehér hollóhoz hasonló gyakorisággal. Nem nehéz belátni, hogy például a betegségekből való, akár nehezen megmagyarázható gyógyulások egyrészt nemcsak a Hit Gyülekezetében történnek, nagyon sok vallási vagy ilyen jellegű közösség próbálja magát hitelesíteni csodás eseményekről szóló bizonyságokkal. Másrészt Isten vélelmezett hatalmas erejéhez, mindenhatóságához képest e csodáknak a száma viszont feltűnően csekély. (Némelyik valóságtartalma is megkérdőjelezhető.) Másrészt, a Hit Gyülekezete elkötelezetten hívő tagjai pont annyira vannak kitéve betegségeknek, fizikai megpróbáltatásoknak, mint azok, akik sose mentek a gyülekezet környékére, és pont olyan valószínűséggel gyógyulnak meg – ezt persze nehéz volna hívőként belátni. A „Szentlélek hatalmas ereje” a hívők összeesésében csak dübörgő zenével aláfestett, felfokozott hangulatú istentiszteleti alkalmakon szokott megnyilvánulni, máskor nem. Ebben persze nem Németh Sándoré az első felismerés, a külföldi, elsősorban hasonló amerikai pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek ugyanezt az erő-mániát képviselik. (Leginkább azért, mert a hívek szemében az áldott vezető pozícióját szilárdítja, ha makacsul hiszik, hogy Isten különleges erővel ruházta fel prédikátorukat. Nem mernek belegondolni, hogy mi van, ha mégsem.) A hívők egyébként, ha kérdeznének, nem is feltétlenül azért tennék, mert kételkedni akarnak a Bibliában szereplő természetfeletti erő létezésében, esetleg csak meg akarnák érteni, hogy mi és hogyan történik vagy nem történik. (Általában ugyanis semmi nem történik.) Sokan szeretnék érteni, hogy miért esnek össze tömegek, amikor a prédikátor a zakóját suhogtatja feléjük, viszont ez az „isteni erő” miért nem nyilvánul meg máskor és másban. Miért volt a 90-es években „új kenet” („Toronto blessing”), amikor a hívők tömegei már az összejövetelek első perceiben nevetésben, futkározásban vagy furcsa rángatózó megnyilvánulásokban törtek ki az istentiszteleteken, aztán mindez miért tűnt el pár évvel később teljesen (hová lett a Szentlélek?), és a Vidám Vasárnap közönsége miért figyeli évek óta templomi csendben Németh tévés igehirdetéseit. Mi történt a kettő között? Nem kéne erre valami magyarázatot adni? Az ATV-n is futó amerikai keresztény magazinműsor imádkozója hogyan tudta megállítani (ha egyáltalán) imájával az egyik hurrikánt, és miért nem a másikat? Hogy ha Isten felkent embere „Jézus nevében” ráordított a koronavírusra, hogy hagyja el az Egyesült Államokat (mint az egyik ismert, krőzusi gazdagságú Kenneth Copeland egy évvel ezelőtt), akkor miért ott pusztított utána a járvány a legsúlyosabban? És így tovább. Bartus bibliai válaszok megfogalmazásával kísérletezik e jelenségek kapcsán, és logikusan jut arra a következtetésre, hogy ez az erő-mánia nem sokban különbözik a tévés „távgyógyítók” és egyéb „csodadoktorok” olykor okkult praktikáitól. (Eredményesség tekintetében is.) A „csodatételek”, a Szentlélek ordítozva ide-oda küldözgetése „Jézus nevében” legtöbbször nem más, mint a prédikátor tekintélyét megalapozni hivatott – mégoly őszintén elhitt – színjáték, a luxus öltönyben prédikáló „vezető lelkész” személyét csodálat tárgyává tevő show-elem csupán. Bartus arról győzködi olvasóját (joggal), hogy nem kell a hívőnek mindenben mindenhol démonokat és szellemeket látni, józanul kell viszonyulni a test és a lélek kérdéseihez, akkor is, ha az ember hisz Istenben.

Hasonló a helyzet a Hit Gyülekezetében gyakorlatnak számító átkozódással, imádkozási gyakorlatuk egyik legjellemzőbb vonásával. A gyülekezetre, vagy a hívők egyéni életének bármely mozzanatára jellemző, hogy állandóan „szellemi harcot” folytatnak, úgy imádkoznak, hogy átkozzák, „megkötözik” a gonosz szellemeket, amiket ott gyanítanak mindenhol, akár a magyar nemzet jövőjéről van szó, akár megfázásról, akár fizetésemelésről, akár arról, hogy munkába induláskor el kell érni a buszt. A hites hívő a magánéletében permanens háborút vív, mindig kivont szellemi karddal mászkál, és folyton vagdalkozik. „Jézus nevében” a hívők megparancsolják ennek vagy annak a démonnak, hogy távozzanak, így lehet elérni a számukra kedvező állapotot. (Megjegyzem, ez a „szellemi harc” mára nemcsak pünkösdi-karizmatikus közösségek sajátossága, már katolikus püspök is akad, aki ugyanúgy szellemi harcos imára buzdítja híveit, mint Németh Sándor.) Az egyszerű, hétköznapi megbetegedés, vagy valami egyszerű megpróbáltatás is szellemi harcos háborút vált ki a hitesekből, akik frusztráltak lesznek attól, ha megkötöző imájuk ellenére sem változnak kedvezően a dolgaik, a gyengeség vagy az alacsony hitteljesítmény jelének vélik, főleg persze egymásban. Bartus hosszan érvel amellett, hogy mindez egyszerű, de súlyos félreértése a keresztény életvitelre és imaéletre vonatkozó bibliai előírásoknak. Ez az átkozódó, harcos imádkozás gyakran irányult emberek ellen, például bizonyos Tallér János ellen, akit Németh a gyülekezet hőskorában szorított ki a közösségből, sőt az országból is. Szegény embert évekig átkozták olyanok, akik azt se tudták, kicsoda. Húsz év után ma már a hitesek jó része is csak hallomásból ismeri Bartus Lászlót, aki bizonyosan elfoglalta az „imalisták” első helyét.

Azután itt van a pénz kérdése is, ami szintén fontos eleme Németh Sándor teológiájának. A híveknek állandóan adakozni kell, erejük felett is, úgy hiszik, hogy a vagyoni gyarapodás természetes következménye a hívő életnek, és minél többet adnak a gyülekezet számára, ők is annál jobb körülmények között fognak élni. A gyülekezetben kialakult fanatikus vallásgyakorlás talán legjobban megfigyelhető jellemzője a pénzhez való viszony. A gyülekezeti tagok nem akarják észrevenni, hogy a piszok nagy anyagi gyarapodás elkerüli őket, akkor is, ha megélhetési gondjaikból azt a következtetést vonják le, hogy még többet kell adakozniuk. Láthatnák és tudhatnák, hogy a jövedelmük 10%-a (a kötelező tizedfizetés) és a további adományaik hová kerülnek: jórészt a gyülekezet infrastruktúrájára (újabb és újabb reprezentatív imaházaik épülnek, iskolák és intézmények lesznek belőlük), de legalább ennyi jut Németh Sándor és családtagjai személyes bővölködésére. A hívők szerint „Isten munkája” halad előre, ha a pásztoruk újabb és újabb luxusingatlanokat vásárol, vagy az Orbán-rendszerben megszokott obskúrus pénzhálózatokon keresztül magáévá tesz egy médiavállalkozást. Ez egyébként a hitesek szemében az egyik legérzékenyebb pont, hörögve vádolják kritikusaikat irigységgel, pedig hát nem erről van szó. Egy jó nagy egyház első számú vezetője éljen jó körülmények között, ha a hívei adnak neki, nincs ezzel semmi gond, de a jó életszínvonal nem azonos az urizáló és giccses luxussal. (Márpedig Németh Sándor úgy tűnik, olyan, mint egy pünkösdista NER-lovag, soha semmi nem elég neki, pedig már akadt néhány kacsalábon forgó palotája, amit nem tudott elrejteni a nyilvánosság elől, bármennyire akarta.) Sokakkal ellentétben nekem nincs azzal problémám, hogy a hitesek üdvösségi kérdésként tekintenek arra, hogy minél nagyobb mértékben oda hordják a pénzüket a gyülekezetbe (ami azzal lényegében azonos: átruházzák Németh Sándor személyes döntésének körébe), eszükbe sem jut firtatni annak felhasználását, ugyanis mindenki arra költi a munkájával előállított jövedelmét, amire akarja. Ha ők erre akarják, ám tegyék, senkinek semmi köze hozzá. Bartus – kétségtelenül olykor terjengős – teológiai eszmefuttatásaiban viszont jogosan érvel amellett, hogy az elkötelezett hívő élet nem zárja ki azt, hogy az ember olykor használja az értelmét (állítólag az is Isten adománya), például feltegye azt a kérdést, amit az egyszerű hites hívő nem mer még magának sem: Tényleg az az Isten munkája, hogy a főpásztor akkora kastélyban lakjon, amiben el lehet tévedni? Vagy a hívő tényleg attól válik Isten áldott emberévé, hogy Németh Sándor milliomos és médiavállalkozó lett? Németh Sándor nyilván meg van arról győződve, hogy neki Isten nemcsak megengedte, hanem elő is írta, hogy a gyülekezeti tagok által befizetett pénzeket a magáénak tekintse – pedig hát nem az, s amit anyagi téren csinál, az minimum felelőtlenség, a benne bízó tízezrek adományainak nem éppen hűséges kezelése.

Mindez hosszú és messzire vezető téma, és Bartus László elemzései számos további témát felölelnek. Még egyet emelnék ki: Bartus remekül illeszti be a Hit Gyülekezetét, mint jelenséget a főleg az amerikai kereszténységben meghatározóvá vált „evangéliumi” („evangelical”) keresztény mozgalom 21. századi változatába. Utóbbiak kirekesztő, olykor erőszakos, és a világi hatalom megszerzésére/befolyásolására szerveződött közösségekké váltak, jellemző, hogy Donald Trump elnökségének legbiztosabb társadalmi bázisát alkották. (Az összeesküvés-hívők és tájékozatlan nacionalisták mellett. Bár ez utóbbiak és a keresztények között is egyre nagyobb az átfedés.) A szélsőjobboldali populizmus, annak minden meghatározó (olykor önjelölt) világi „prófétáinak” világszerte biztos támogatói ezek az „evangéliumi keresztények”, akik mára nyilvánvalóan úgy vélik, hogy az „utolsó időkben” keresztény hitüket szélsőséges aktivizmussal, mozgósítással is párosítani kell, az „Isten munkájáért” vállalt obskúrus vagy agresszív megnyilvánulásokat, a más vallásúakkal, kiszolgáltatott társadalmi csoportokkal (menekültekkel) szembeni intoleranciát is beleértve. (Németh Sándor legalább olyan elkötelezetten tett hitet Trump újraválasztása mellett, mint Orbán Viktor, hívei is úgy kampányoltak, hogy talán már fel sem tűnt nekik, hogy Magyarország nem része az Egyesült Államoknak.) Bartus érzékletes képet fest a modern kori szélsőséges, tekintélyuralmi rendszerek „kereszténységéről” és annak történeti gyökereiről, meggyőzve olvasóját arról, hogy ezek az „evangéliumi keresztény” mozgalmak és vezetőik ma már lényegében a középkori inkvizítorok mai viszonyoknak megfelelő (!) leszármazottainak tekinthetők. (Csak kitérőként jegyzem meg, hogy a jellemzően névtelenségbe burkolózó hitesek Bartus elleni lejárató kampányai – uszító weboldalak, személyes és hackertámadások stb. – a könyv megjelenése előtt és után csak visszaigazolták az abban foglaltakat.)

Összességében bennem az a vélemény alakult ki Bartus könyvének olvasása közben, hogy a Fesz lesz alapvetően egy alapos teológiai vitairat, kiegészítve további hit-es történetekkel. (Egy régen öngyilkosságba menekült asszonyról, a gyülekezet iskolájában gyerekek ellen alkalmazott hajmeresztő módszerekről, Bartus megfigyeltetéséről, dokumentumainak ellopásáról, az ATV Németh Sándor magántulajdonba kerüléséről, a gyülekezeti média és a nyilvánosság viszonyáról stb.)

Az egészből pedig egy, a köznapi szóhasználatban és a vallásszociológiai szakirodalomban egyaránt „történelmi egyház” képe rajzolódik ki. Merthogy a római katolikus, református, evangélikus egyházakkal szemben a rendszerváltáskor valódi vallási alternatívát (és alternatív vallásosságot) kínáló Hit Gyülekezete mára ugyanolyan „történelmi egyház” lett. Elgondolkoztató, hogy néhány évtized alatt, a katolikusokat, reformátusokat és evangélikusokat megszégyenítő gyorsasággal, ugyanazon főpásztor vezetése alatt lett az, amit alapításakor még hitelesen kritizált és elutasított. Melyek is a „történelmi egyház” ismérvei, amelyeket a Hit Gyülekezete egykor kigúnyolt és megvetett, mára pedig annak illusztrációjává vált?

Először is, a történelmi egyházakban már nem tapasztalható a misszió lendülete. Nagy (vagy legalábbis relatíve nagy) a biztos támogatóik, istentisztelet-látogatóik száma, annyira, hogy már meg is elégednek vele. A hitesek is elfoglaltak egy pozíciót a felekezeti rangsorban, ahogy a reformátusok a katolikusok mögött a mindenkori második helyet, ezt Németh Sándor egyházában tudomásul is vették, lépten-nyomon hivatkoznak is arra, hogy több tízezer tagjukkal a „negyedik legnagyobb egyház” Magyarországon. De már ebben a rangsorban se nagyon akarnak előrébb kerülni, Németh Sándor – úgy tűnik – íme hát meglelte hazáját. Az is a történelmi egyházzá válásra utal, hogy mindig nagyobbnak akarják magukat láttatni, mint amekkorák. A római katolikusok is gyakran emlegetnek több millió magyar keresztényt – nyilvánvaló, hogy ennek csak kis része tartja csak fontosnak, hogy egyháza tanításait is kövesse. A formális egyháztagság a Hit Gyülekezetét tekintve vélhetően a leginkább elharapózó jelenség lesz a közeljövőben.

Távolról sem foglalkoznak már a „térítéssel”, bizonyságtétellel annyit, mint egykor, az utánpótlást immár a gyülekezeti tagok gyerekei adják, akik beleszületnek az egyházukba, úgy tűnik, a gyülekezetben nagyon is elégedettek ezzel az állapottal. Egyébként nyilvánvaló a kísértés, hiszen biztosabb egyházépítésnek tűnik ez a stratégia a lelkeket mentő misszióknál (ld. a több évszázados történelmi egyházak példáját). Egyrészt a gyülekezetbe született, gyülekezeti iskolában szocializálódott, gyülekezeti intézményben vagy vállalkozásban így-úgy érdekelt egyháztagokra, mint bázisra építeni jóval kiszámíthatóbb alap-tömeget jelent. Másrészt ez a hozzáállás előbb-utóbb úgyis átcsap a formális egyháztagság és az istentiszteleteken való puszta jelenlét kívánalmába, persze, lehet, hogy mindez már meg is történt, legalábbis részben. (Aki már itt van, inkább maradjon, nem baj, ha már nem olyan elkötelezett hívő, fontosabb a mennyiség, mint a minőség.) A történelmi egyházak fontos jellemzője továbbá, hogy a formális egyháztagokból álló tömeg egyházként való létezésének alapját, bizonyosságát és biztonságát már nem a megtért és megváltott hívek meg-megújuló lelkesedése, hanem a „világban” elfoglalt pozíciók adják. Ezért vált számukra ennyire fontossá az intézmények létrehozása, főleg reprezentatív imaházak és iskolák formájában. (Mondjuk, szociális vagy karitatív szervezetek formájában jóval kevésbé, ami szintén nagyon jellemző.)

A Hit Gyülekezete mára megbékélt az egykor sokat szidott nagy történelmi egyházakkal, részei lettek az ökumenének, aminek a kereteit ráadásul egy radikálisan jobboldali-nacionalista politikai rendszer biztosítja számukra. Az állam-egyház összefonódással csak addig volt baja Németh Sándornak, amíg ő nem fonódhatott össze az állam által nyújtott privilégiumokkal, pénzügyi támogatással, díszpáholyokba való bebocsátással. A Semjén Zsolttal megállapodást aláíró Németh Sándor már paródiája csupán a 90-es évek elején szabad vallásgyakorlás mellett kardoskodó egykori gyülekezetének. A történelmi egyházak jellemzője egyébként, hogy a velük szembeni kifogásokra legtöbbször ingerülten reagálnak, a vallásszabadság megsértéseként, a kommunista vallásüldözéssel párhuzamba hozható jelenségként tekintenek a kritikákra – pedig nyilvánvalóan nem azok. Képesek őszinte, zsigeri gyűlölettel tekinteni a más teológiai elveket, vagy csak világnézetet képviselő ellenfeleikre, hajlamosak velük szemben az állami-hatósági eszközök igénybevételére a „szellemi fegyverzet” helyett. Nem a kritikák tartalmára, hanem a kritikus személyére koncentrálnak (régi reflex ez is), annak lejáratásával vagy elhallgattatásával próbálják hitelesíteni isteni eredetű küldetésüket. Ebbe a sorba a Hit Gyülekezete is beállt. Az Orbán-rendszer „keresztény” jellegének harsány képviselői lettek, az efféle tekintélyuralmi rezsimek pedig szívesen alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj” elvet, pláne, ha a „keresztények” pénzért és pozícióért olyan könnyen lemondanak a korábban Krisztusra visszavezetett szabadságról és az evangélium szellemisége által adott függetlenségről, mint Németh Sándor. Az üldözöttek oldaláról az üldözők oldalára álltak – láttunk már ilyesmit az egyháztörténetben, nem is egyszer, bár a sebesség tényleg szédítő, hiszen a Hit Gyülekezete esetében erre a konstantinuszi jellegű fordulatra fél emberöltő is elég volt. Egykor a Hit Gyülekezete kétségbe vonta, hogy lehet-e egyáltalán úgy beszélni „keresztény Magyarországról”, vagy „keresztény Európáról”, ahogy a Horthy-kor nosztalgiája iránt sem érzéketlen politikai jobboldal teszi – ma már ugyanazt és ugyanúgy mondják.

Abban is történelmi egyház lett a Hit Gyülekezete, hogy tagjai között nyilván most is sokan vannak, akik őszintén hisznek Istenben, igyekeznek bibliai elvek mentén kialakítani életvitelüket és erkölcsi felfogásukat – ahogy egyébként a katolikus, református stb. egyházakban is bőven találni ilyen embereket. (Számukra a legkényelmetlenebb például a politikai elitben való nyomulás, a nyilvánvalóan erkölcsileg kifogásolható cselekedetekhez való asszisztálás és átlátszó magyarázkodás kényszere.) Ami pedig az érzékeny pontnak számító „földi javak” kérdését illeti, e tekintetben már nem is annyira a mostani történelmi egyházakhoz, hanem azok évszázadokkal korábbi elődeihez hasonlít a Hit Gyülekezete. Mint fentebb is említettem, a híveknek joguk van azonosítani „Isten munkáját” Németh Sándor privát villáival és vállalkozásaival, de ettől még az egyháztagok és a vezető lelkész viszonya összességében sokkal inkább a nagyhatalmú középkori püspökök és alattvalóik kapcsolatára emlékeztet. A személye iránti lojalitás megnyilvánulásaiban is.

A Fesz lesz érdekes olvasmány egy másként indult új vallási mozgalomról, egy sajátos politikai rendszerbe betagozódni vágyó történelmi egyház múltjáról és jelenéről. A jövőjéről nem. Annak eldöntése ugyanis továbbra is – szerencsére – a Hit Gyülekezete vezetőinek és különösen tagjainak kezében van. Akkor is, ha félnek belenézni  Bartus László Fesz lesz c. könyvében eléjük tartott tükörbe.

Ha valaki a mai kurzus hívei közül csak a címet is elolvassa, jó eséllyel már azon felháborodik. Szabadelvűnek (liberálisnak) lenni ma már önmagában népszerűtlen, pironkodva bevallott dolog, hiszen a rendszer nemcsak a gyakorlatban hoz antiliberális intézkedéseket, de ideológiai alapon is oly gyakran megbélyegezték már a szabadelvű gondolkodás híveit. (Orbán Viktor szerint a liberális nem más, mint diplomás kommunista ugyebár.) Az illiberális doktrína szerint a szabadelvűek ab ovo ellenségei a nemzetnek, ezért nem lehet mondanivalójuk nagyjából semmiről, de nemzeti vagy kisebbségi sorskérdésekről pláne nem. Én nem így gondolom, és nekem sokmindenről van véleményem, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, és hiába igyekeznek illiberális oldalon kisajátítani a nemzet fogalmát, a történelmet, a nemzeti ünnepeket, a közterek elnevezéseit oda állított szobraikkal – fontosnak tartom, hogy minden politikai irányzat végiggondolja, hogyan látja például a trianoni békeszerződés centenáriumát, akkor is, ha a vonatkozó töprengések nem terjednek el széles körben, hanem megmaradnak az asztaltársaságok szintjén. Ez utóbbira tennék rövid kísérletet. Előre bocsátom, hogy a magyar nemzethez való tartozás a szememben nem párt- vagy rendszerszimpátia kérdése. Nekem magyar honfitársam a jobboldali és a szélsőjobboldali, a baloldali és a kommunista (ha van még ilyen), a vidéki és a fővárosi, az erdélyi és a felvidéki vagy a nyugaton élő magyar ember is, vallási hovatartozástól és bőrszín-árnyalattól függetlenül. Ha nem is vagyunk egy vérből valók (ebbe most nem mennék bele), de a 21. században egy anyanyelvet beszélünk, ez tény, és nekem elég.

Ma már aligha kérdéses, hogy a trianoni békeszerződés diktátum volt, és mélységesen igazságtalan. Ráragadt ez a jelző – joggal, egyre kevesebben vannak, akik használatának megalapozottságát vitatnák. Arra viszont alig történt kísérlet (pedig a centenárium is jó alapot adhatna rá), hogy eltöprengjünk: ha Trianon igazságtalan, mégis mi lett volna az „igazságos”, vagy legalább igazságosabb békekötés? Erős a gyanú ugyanis, hogy ha Magyarország határait kissé keletebbre, északabbra és délebbre tolják, a magyar közvélemény túlnyomó része akkor is igazságtalannak érezte volna és érezné, „országcsonkításnak” fogta volna fel, és ma talán nagyobb országterületen, de ugyanúgy emlékeznénk rá. Mert az alapvető sokkot mégis csak a „történelmi” Magyarország utódállamok közötti felosztásának ténye, és nem annak mértéke váltotta ki. A nagybetűs Igazságnak megfelelő határok egyszerűen nem voltak meghúzhatók, hiszen minden nemzet csak a maga érdekeit, minden nemzetállam csak a saját területi kiterjedését tartotta fontosnak. (Az már tényleg csak az utókor töprengése, hogy valóban igazságosabb lett volna számos, a határ túloldalára került, színmagyar terület Magyarországhoz rendelése, hiszen ez felelt volna meg jobban az antant által hangoztatott – majd gazdasági és egyéb megfontolások miatt háttérbe szorított – nemzeti önrendelkezési elvnek.) Eszembe jut még a „Justice for Hungary!” kampány, amit gyakran hangoztattak honfitársaink, de nem mondták meg, mi lett volna az az igazság, ami nekünk jár. Kimondatlanul sokan az „igazság” alatt a Szent István-i Magyarország helyreállítására céloztak, mint számukra egyetlen elfogadható alternatívára, nem véve figyelembe, hogy ez milyen érthetetlen és igazságtalan másoknak.

És ha már mi magyarok az igazságtalanságot emlegetjük, tegyük fel azt a kérdést is (folytatva a „mi lett volna, ha…” töprengést), hogy ha a központi hatalmak megnyerik a háborút, vagy valami csoda folytán megmarad a „történelmi” Magyarország integritása, mennyire lettünk volna „mi” igazságosak? Hogyan viszonyultunk volna a népesség közel felét kitevő nemzetiségekhez, mutattunk volna-e hajlandóságot az autonómia-igények méltányos kezelésére, föderációra stb.? Nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy 1918 október végéig a magyar politikai elit ilyesmiről hallani sem akart, ami akkor is tény, ha ma már jó eséllyel sejthetjük, hogy a nemzetállamiság igézetében élő nemzetiségeknek hosszú távon az sem lett volna elég. Jászi Oszkár konföderációs elképzelései már alighanem a századfordulón sem lettek volna elegendőek a „történelmi” ország egyben tartásához, ha egyáltalán „mi” komolyan hozzá akartunk volna kezdeni, 1918–1919 fordulóján pedig már réges-rég elkésett. Számon kérjük (joggal) az antant döntéshozóin a nemzetek önrendelkezési elvének figyelmen kívül hagyását, de eközben ne feledkezzünk el megválaszolni a kérdést, hogy „mi” mennyire voltunk (pontosabban elődeink mennyire voltak, és mi mennyire vagyunk) fogékonyak ennek az elvnek az érvényesítésére. A példa kedvéért: Amikor 1939-ben magyar csapatok vonultak be Kárpátalja teljes területére, ennek indoklásaként nem emlegették (vagyis „mi” nem emlegettük), hogy a megszállásra az ottani népek önrendelkezési elvének érvényesítése érdekében kerül sor (az etnikai összetétel ismeretében nem is lett volna lehetséges), a revízióra nekünk is a „történelmi jog” szolgáltatott alapot.

Talán közelebb vinne minket a Trianon történetpolitikai dilemmáin való túllépéshez, ha el tudnánk dönteni, és ki mernénk mondani, hogy egyébként hogyan is értelmezzük, minek is tekintjük az 1920 előtti „történelmi” Magyarországot. (Az már csak bonyolítja a helyzetet, hogy egyébként ilyen önálló államalakult Mohács óta nem is volt, a mai Nagy-Magyarország-képünkhöz is hozzá kellene tartoznia, hogy ez bizony a Habsburg Birodalom, 1867-től Osztrák-Magyar Monarchia részeként létezett, de ez egy újabb elágazódási pont.) Szóval, egyik nagy problémám, hogy a magyar közvélemény jó része „magyar” országként tekint Nagy-Magyarországra, és nem úgy, mint népek közös otthonára. Úgy kezeljük, hogy ez a „miénk” volt, és meghökkenünk, amikor szembesülünk azzal, hogy ez az ország több millió szlováké, románé, szerbé és horváté is volt. Ezek a kisebbségek pedig nem tekinthetők marginális jelenségeknek, ami csak úgy van és valahogy el kell viselni, hanem egyrészt sokan voltak, másrészt a 19. században hasonló (mondom, hasonló) nemzetté válási folyamaton mentek át, mint mi, magyarok. Magyarországon valóságos kultusza van a Nagy-Magyarországot megjelenítő térképnek, elmaradhatatlan kelléke a trianoni emlékműveknek, pólókon, kulcstartókon, autómatricákon szerepel, ami azt sugallja, hogy egykor ez mind a „miénk” volt, amit elvettek „tőlünk”, és a térképet hazafias elkötelezettségük jeleként emblémaként használók bele sem gondolnak, hogy azon az ábrázoláson milliós számú románnal, szlovákkal, horváttal is számolni kellene.

A szóhasználatunk is erre utal, a Trianon előtti Nagy-Magyarországról mindig többes szám első személyben beszélünk, mintha az a magyarok tulajdona lett volna, vagy ma is jogosan emlegethetnénk, hogy uralkodtunk más népeken. A közbeszédet a szomszéd népek viszonylatában még mindig jellemzi a magyar felsőbbrendűség vélelmezése, általában műveltebbnek, vezetésre alkalmasabbnak tartjuk magunkat, vicceket gyártunk arról, hogy a mi országunk mennyivel idősebb, mint másoké, egyebekről nem is beszélve. Márpedig, ha a jelenben meg vagyunk győződve erről, logikusan vetítjük vissza a Trianon előtti múltba is. Én fordítva gondolok erre: ha most egyenjogú népként tekintünk a szomszédokra, tudomásul vesszük, hogy nekik ugyanúgy van történelmük, nemzeti irodalmuk és szimbólumaik, akkor el kellene fogadni, hogy ez így volt már a 19. században is. (Ja, és nyugatról nézve a „kulturáltság” tekintetében nem nagyon különböztek a magyarok a nemzetiségektől, szóval fontos a nézőpont kérdése.)

Ha el tudjuk fogadni, hogy a matricákon és köztéri emlékműveken szereplő Nagy-Magyarország nemcsak a miénk volt, talán közelebb jutunk annak megértéséhez is, hogy a 20. század elejére miért vált korszerűtlenné és fenntarthatatlanná a Monarchia, és annak részeként a régi Magyarország is. Az uralkodó személye által összekapcsolt, soknemzetiségű birodalmak eszméje felett ugyanis eljárt az idő, az átalakulás/felbomlás alternatívái előbb-utóbb arra a döntésre kényszerítették volna a magyar politika irányítóit is, hogy felülvizsgálják a magyarság kizárólagos vezető szerepével, az állam és a magyar nemzet azonosításával kapcsolatos doktrínájukat. Az első világháborúban való szerepvállalás és a katonai vereség mindezt felgyorsította és Magyarországra nézve minden elképzelhetőnél tragikusabb formában valósította meg. De elődeink nem akarták észrevenni, hogy a régi típusú birodalmak kora lejárt, azokat nemzetállamok váltják fel, az állam szervező elve nem az uralkodóház (akkor sem, ha megmarad a monarchia), hanem a nemzeti közösség lett, és mintha még mindig kevéssé látnánk be e folyamat bekövetkeztét.

Az éremnek ugyanakkor két oldala van. Amikor a „történelmi” Magyarországra különböző népek közös otthonaként próbálok tekinteni, tudom és tudnunk kell (nekünk és másoknak), hogy Trianon óta milyen sok magyar honfitársunk szenvedte meg az ostoba nacionalizmust, a többségi nemzetek elnyomását. Az anyanyelve miatt üldözött és elüldözött magyarok tragédiái, a megnyirbált és megszüntetett magyar iskolák, a kulturális és társadalmi egyesületekkel szembeni hatalmaskodás, az asszimiláció erőszakos és „kifinomult” formái, a Beneš-dekrétumok, a magyarság számának és arányának olvadása el nem feledhető és megírandó fejezetei az elmúlt évszázad történelmének. Ezek is közös dolgok, ahogy József Attila mondta, márpedig közös dolgokat nem lehet egyedül, egyoldalúan rendezni, de az erre való készséget komolyan kell gondolni, és komolyan kell kimutatni. Magyar az, akinek fáj Trianon – kár, hogy egyelőre azok is csak a magyarok, akik valós súlyának megfelelően értelmezik ezt a fájdalmat. (Megjegyzem továbbá, hogy bár mi, magyarok sem állunk túl jól, de azért mifelénk az elmúlt évtizedekben valamivel talán nagyobb volt a készség a saját múltunk reálisabb szemléletére és az őszinte beismerésre. A Trianon után létrejött nemzetállamokban még a miénknél is erősebbnek mutatkozik az igény a kizárólag nemzeti szemüvegen keresztül való történelemértelmezésre, a történelmi legendák és álhírek tényszerűsítésére. Ez persze csak egy benyomás, a történelmi múlttal való szembenézésnek nincs mértékegysége, amellyel a realitásérzéket kiporciózhatnánk egymás között.)

A liberalizmus eszméire irányuló, manapság kétségtelenül meghatározó rágalomözönben halkan megjegyezném, hogy ha már történészkedünk, emlékeztessünk arra, hogy a nacionalizmusnak nevezett nemzetépítési vágy bizony a szabadelvűség gyermekeként született. A 18. századi felvilágosodásból, majd a liberalizmusból született az anyanyelv használatának jogára, mint alapvető emberi jogra vonatkozó gondolat, amelyből politikai program és a nemzeti közösség eszméje kialakult. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv ügyéért a reformkorban Bécs ellen harcoló nemzedék liberális volt, annak is tekintette magát, míg akkori konzervatív ellenfeleik káros és elvetendő, a birodalom és a magyar királyság uralkodója elleni lázításnak minősítették a nyelvhasználat kiterjesztésének programját. Ez a régmúlt, a 20. században a nacionalizmus hatalmasabbá vált egykori szülőjénél, hiszen a nemzetállamiság ideológiája népszerűbb és sokkal könnyebben befogadható lett a tömegpolitika számára, mint az egyéni szabadságjogok védelmét hangoztató, az újabb kihívásokra nehezebben válaszoló liberalizmus, a konzervatív jobboldal rendet és stabilitást sugalló attitűdje pedig sokkal jobban illeszkedett a nemzeti kizárólagosság gondolatához. Házasságuk száz év alatt tartósnak és megújulásra képesnek bizonyult, ezt mutatja Orbán Viktor legújabb illiberális rendszerépítési kísérlete, illetve a nemzeti nagyságba csomagolt jobboldali radikalizmus reneszánszának más európai nemzeteknél, vagy épp az Egyesült Államokban megfigyelhető sikerei. Ettől persze nem felesleges hangot adni a liberális véleménynek, sőt, talán épp ezért nem árt olykor emlékeztetni, hogy az egymásnak feszülő nacionalizmusok csatájában a kiegyezések nem lehetségesek, csak az „erősebb kutya” elvét tudják elfogadni, és ezzel jó lenne előre számolni, nem pedig utólag sajnálkozni a tragikus következményeken.

Nem segít persze a trianoni trauma meghaladásában, hogy az illiberális doktrína uralkodása következtében mi is egyre hajlamosabbak vagyunk mások bűneit bevallani, és a nemzetállami szemlélet folytán egyre jobban elutasítani például az Európai Unió által nyújtott lehetőségeket. Meggyőződésem, hogy ha fogékonyabbak lennénk a „történelmi” Magyarországot népek közös otthonaként értelmezni, több joggal kérhetnénk számon Románián, Szlovákián, Szerbián és Ukrajnán, hogy ne akarjanak homogén nemzetállamokként viselkedni, hanem tekintsenek mostani országukra is közös otthonként, ahol a magyarok nem egzotikus bevándorlók marginális csoportját, hanem őshonos nemzeti (államalkotó) kisebbséget képeznek, ez pedig egyéni és kollektív jogok biztosításával kell, hogy járjon.

Az illiberális, kizárólagos nemzetállami szemlélet aligha tud megoldást kínálni, ennek egyszerű oka a természetében keresendő. Az illiberális rendszerek képtelenek az együttműködésre és a kölcsönösség elvének elismerésére és érvényesítésére, ellentétben a liberális demokráciákkal, ahol ez a lehetőség adott. (Élni is kell vele persze.) Az illiberálisok egymásban is csak potenciális veszélyforrást vagy riválist látnak, a liberálisok képesek lehetnek mások szempontjainak megértésére és a józan kompromisszumra is. Az illiberálisok a nemzetfogalmat is kirekesztően alkalmazzák (példaként elég utalni a jelen magyar kormányzat prominenseire, akik már határon belül sem tartanak mindenkit a magyar nemzet részének), az Európai Uniót nemzetállamokat elnyomó birodalomnak és a népek börtönének akarják láttatni. Pedig nem az, és nem is úgy kellene rá tekinteni. Én úgy gondolom, hogy a jelen Európájában van lehetőség arra, hogy szülő és gyermeke (liberalizmus és nacionalizmus) újra egymásra találjanak, a liberális demokráciák pedig megteremthetik a lehetőséget arra, hogy Európa keleti fele ne egymásra féltékeny, nagyhatalmak által kihasználható, nemzeti nagyságával hőzöngő, de valójában gyenge nemzetállamokra essen szét. Nem ez volna a valódi érdekünk nekünk sem. A jelen aktualitásai között Trianon sebeire is a liberális demokrácia politikai rendszerét tartom a legjobb gyógyírnak.

A Notre Dame tragédiája kapcsán számos honfitársunk fogalmazta meg a közösségi médiában markáns véleményét, amelyekben a tűzeset mögötti bonyolult lelki, természetfeletti vagy kifejezetten ezoterikus összefüggéseket vélték megtalálni. Voltak, akik szerint ez a megérdemelt bosszú Trianonért, a menekültkérdésben tanúsított francia álláspontért, a muszlimok nagy számáért, vagy épp biztosan tudták, hogy Macron politikájáért lesújtott az isteni harag stb. Mosolyogtatóak is lehetnének az efféle agymenések, de nem azok, két okból sem. Egyrészt az ilyen (a kormánypárti médiagőzhengertől persze nem független) vélemények óriási mennyiségben tenyésznek, a jelenség nem marginális, hanem jelentős, az is meglehet, többségi. Másrészt szó sincs arról, hogy csak valami alsóbb társadalmi csoportok információhiányos közegében teremnének bolondgombák, vagyis bocsánat, szóval ilyen átfogó igényű, spirituális világmagyarázatok – a magyarság politikai és szellemi vezérei nagyon is hajlamosak erre a gondolkodásra. Világos példáját adta ennek Semjén Zsolt, a magyar kormány második embere, amikor azon véleményének adott hangot, hogy a Notre Dame tetőszerkezetének és huszártornyának leégésére azért került sor, mert Franciaország "megtagadta (…) saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk”. Reményének is hangot adott, hogy a tűzeset „felrázza a francia nemzetet (…) a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében”.

A fanatikusok, legyenek bármely vallás hívei, mindig minden eseményben hajlamosak felfedezni valamiféle isteni akaratot, üzenetet, „jelet”. Nem kell ahhoz háború, sáskajárás, földrengés vagy pestis, elég egy közlekedési baleset, munkahelyi konfliktus vagy elsózott vasárnapi húsleves, hogy abban az „idők jelét”, isten büntetést/jutalmazást, az utolsó idők bekövetkeztére való figyelmeztetést lássanak. (Lassan kétezer éve folyamatosan elérkezünk az utolsó időkhöz, a vallásos figurák valami eseményben mindig felfedezik, hogy most már aztán tényleg biztos.) Egyszerre izgalmas és kényelmes magatartás ez (tudom, sokáig magam is szimpatizáltam efféle világnézettel), izgalmas, mert mindig történik valami elemeznivaló, ami beleillik az ideológiába, és kényelmes, mert mindig igazunk van. Akármi történik, arra mindig önigazolásként lehet tekinteni. Ha jó dolgok történnek velünk, ez azt mutatja, hogy miénk az igazság, az istenünk szeret, áld és védelmez minket. Ha rossz dolgok történnek velünk, ez azt mutatja, hogy miénk az igazság, az ördög ezért támad minket. (Tényleg, akárhogy nézem, logikus.)

A Notre Dame kapcsán eleresztett Semjén-nyilatkozat például a franciák hitehagyásával hozza összefüggésbe ikonikus épületük pusztulását. Én persze nem vagyok ideológiailag annyira képzett, mint a nagy hatalmú főpolitikus, de azért megpróbáltam értelmezni az általa mondottakat. Azt tudom, hogy amióta az emberek szakrális épületeket emelnek, emellett házakban laknak, azóta előfordulnak tűzesetek is. Számos templom égett már le kisebb-nagyobb mértékben háborús gyújtogatástól éppúgy, mint villámcsapástól, vagy tűzrakó emberek figyelmetlenségétől. A felsorolás is köteteket töltene meg, ezért csak a közelmúltba pillantottam bele. 2016-ban a székelyföldi Atyha római katolikus temploma, két hónappal ezelőtt pedig a sepsibükszádi (Kovászna megye) plébánia épülete szenvedett tűzkárt. Semjén logikája szerint erre azért került sor, mert az erdélyi magyarok megtagadták történelmüket, kereszténységüket, az esetek kifejezik a székelyek apokaliptikus értékvesztését? A székesfehérvári egyházmegyéhez tartozó perbáli katolikusok is szörnyen hitehagyóak lehetnek, mert egy januári tűzesetben az ottani Szent Anna templom főoltára teljesen kiégett. Csak a tavalyi év külföldi tűzeseteibe pillantva: 2018 júniusában a walesi Newport temploma, augusztusban a nagyváradi görög katolikus püspöki palota, októberben a finnországi Kiihtelysvaara temploma égett le, egy hónapja pedig a Nyugat-Virginiában található Coal City-é. (Utóbbi helyen a tűzben épen maradt Bibliák lettek önigazolásgerjesztők.) Szóval, ezek szerint a walesiek, a nagyváradiak, a finnek és az amerikaiak egyaránt megtagadták történelmüket, önmagukat, kereszténységüket, ezért sújtott le rájuk isteni bosszú gyorsan terjedő lángnyelvek formájában.

Ja, érdekes módon, időben épp a Notre Dame tragédiájával esett egybe, hogy a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is kisebb tűz pusztított. Akkor ez azért volt, mert ők sem jó keresztények, vagy azért a franciáknál azért mégis csak jobb keresztények a muszlimok, vagy mi van??? Nem lehet, hogy jobban kell betartani a tűzvédelmi előírásokat, elkerülni a rövidzárlatokat, vagy ha már tragédia történt, akkor eloltani a tüzet, olyan példás gyorsasággal és szervezettséggel, ahogy a párizsi tűzoltók tették. Bebizonyították, hogy értenek a dolgukhoz. Ellentétben Semjén Zsolttal és a hazai ideológiagyártókkal.

A nem túlzottan nagy műveltséggel, ám annál nagyobb küldetéstudattal felruházott kormánypárti értelmiségi egyre meghatározóbb típusa közéletünknek. Ebből kerülhetett ki a Pesti Srácok c. hír- és véleményportál egyik újabb mélypontja, amelyben Balogh Margit történészt, az MTA BTK munkatársát támadták meg, amiért Mindszenty Józsefről írott kétkötetes, nagyszabású monográfiájában találtak egy mondatot, amiben a Kádár-korszak kapcsán szerepel a „konszolidáció” kifejezés. Az ebben a körben megszokott alpári stílusban írott cikknek nem tüntették fel a szerzőjét, e rendszerjellemzően sunyi magatartás nemcsak a szerzőre vonatkozik, hanem a cikk által szaktekintélyként hivatkozott „történészre” is.

Az ilyen minősíthetetlenül színvonaltalan eszmefuttatás tényleg megszokottá vált mára Magyarországon, nem is tenném szóvá (naponta szörnyülködhetnénk valami ilyesmin), ha nem az egyik legnagyszerűbb kortárs történészről, kollégámról lenne szó. A támadás nyilván nem pusztán személye, hanem az MTA ellen irányul, a kormánypárt le akar számolni az értelmiséggel, és miután a CEU után az akadémiának esett neki, mindent próbálnak lejáratni, aminek köze van a tudós társasághoz. (Nem mondom, hogy a kormány a „baloldali értelmiséggel” akar leszámolni, mert ennek a folyamatnak a jobboldali gondolkodású értelmiség is kárvallottja lesz, akkor is, ha ezt még most sem hiszi el. A Fidesznek ugyanis nyilvánvalóan nem jobboldali, hanem a végletekig lojális értelmiségre van szüksége. A szakmájára igényes, kritikai gondolkodásra és tudományos vitára képes értelmiség – akár jobb-, akár baloldali politikai nézeteket vall – kényelmetlennek, sőt, veszélyesnek tűnik „odafönt”.) Balogh Margit életrajzi monográfiáját az akadémia díjjal tüntette ki, méghozzá megérdemelten. A PS-cikk szerzője, és – ahogy a kommentekből látszik – a kormányszimpatizánsok növekvő tábora kommunistaveszélyre hivatkozva követel „tisztogatást” az akadémián, a követelés és a hangnem ismerős a 20. század sötét korszakaiból. Elszomorító és felháborító egyszerre.

Alighanem NER-oldalon senkit nem érdekel a „szakmázás”, de érdemes szót ejteni a kifogásolt szóhasználatról. Az 1956 utáni súlyos megtorlás adataival előhozakodó (ezeket mintegy Balogh Margit kötetének ellenpontjaként feltüntető), a cikket a Tóth Ilona-perről készült fotóval (!) illusztráló cikk a kommunista történetírás szóhasználatát, a kádári büntetőhadjárat áldozatai iránti érzéketlenséget veti a Mindszenty-életrajzot jegyző szerző szemére, erre alapozva konklúzióját, miszerint az akadémiai kutatóintézetek – lám-lám – a nemzetellenes szellemi erők, a kútmérgezők gyűjtőhelye és ellen-fülkeforradalmi bázisa. Nem tudom, a habzó szájú kritikusok közül hányan vették a kezükbe Balogh Margit Mindszenty-monográfiáját, és ha megtették, mennyit értettek meg belőle. Legyen az ember bármely párt szimpatizánsa, ha kicsit is érdekli a történelem, és belelapoz a Minszenty-kötetbe, hamar meggyőződhet arról, hogy ez a kötet a 21. századi magyar történetírás egyik kiemelkedő, és akadémiai elismerésre méltó teljesítménye, minden szempontból elfogulatlan, valódi történetírás. Nehezen meghaladható alapossággal, nehezen szélesíthető forrásbázis alapján, minden irányú szakirodalom teljességre törekvő feldolgozásával, a forráskritika és a történeti publikáció minden szabályát pontosan követve írta meg a 20. századi magyar köz- és egyháztörténet egyik legfontosabb személyiségének életrajzát. A biográfia-készítés egyik etalonja, az egyháztörténet-írásban pedig fontos mérföldkő. A Mindszentyvel kapcsolatos egyik politikai álláspont sem befolyásolta semmilyen irányban. A történeti fogalmakat pontosan, jól körülhatároltan és definiáltan használja minden esetben, a Kádár-korra vonatkozóan a „konszolidáció” kifejezéssel is így, a történelmi tények alapján járt el. Munkájából nagyon nehéz lehetett kiolvasni a forradalom áldozataival szembeni érzéketlenséget (a PS-szerzőnek sikerült a „bravúr”), a Mindszenty-életművet minden szakaszában elfogulatlanul, a korszak precíz bemutatásával dokumentálta. A Balogh Margitot megtámadó iromány példaként hivatkozik Zinner Tibor munkásságára (vélhetően csak azért, mert utóbbi nem az MTA-nál, hanem a Veritas intézetben dolgozik), pedig hasonló színvonalon akár ő is megtámadható lenne, amiért munkáiban használta a Kádár-rendszerre a „konszolidáció” szót. (Ld. pl. kérdőjeles formában ugyan: Zinner Tibor: A megtorlás vége – a konszolidáció kezdete? In: História, 1995. 9-10. sz. 23-35. p. Stb. stb.)

PS-Anonymus cikkében igazságtalanul, és alpári módon támadta meg Balogh Margitot, aki pedig nem tett mást, mint filológiailag imponáló alapossággal, szakmája szabályait mindenkor pontosan követve megírta a magyar történetírás egyik legnagyobb szabású életrajzát, alaposságát és módszereit tekintve is példát mutatott kollégáinak. Személyét és könyvét apropóként felhasználni az akadémia elleni kormánypárti támadásokhoz pedig csak tovább növeli ennek az egésznek a minősíthetetlenségét és elfogadhatatlanságát.

A magam részéről: kiállok az igazságtalanul megtámadott Balogh Margit mellett! (Fazekas Csaba)

Nem lehet pontosan tudni, mi lesz a Jobbik sorsa a belső törésvonalaik felerősödését követően. Még mindig nem világos, hogy a választási kudarc után sikeresnek ítélik-e a Jobbik vezetői és szimpatizánsai a pár évvel ezelőtt kezdődött „cukiságkampányt” meg „néppártosodást” vagy megpróbálnak újra-radikalizálódni, vagy valami mixtúrát csinálnak ebből, legyen az ő dolguk, nem ehhez akarok hozzászólni.

A Jobbikra egyszerre két dolog is rászakadt, amelyek külön-külön is válságos helyzetet idéznek elő egy politikai pártban, nehogy egyszerre. Egyrészt a választási vereség, az újbóli ellenzékbe kényszerülés keserűsége bármely pártban képes belső feszültséget, megosztottságot, felelős- vagy bűnbak-keresést indukálni. (Itt ráadásul nemcsak arról van szó, hogy a Jobbik vereséget szenvedett, hanem arról is, hogy a Fidesz nagyon-nagyon nyert, a választók nem leváltani akarták a kormányt, hanem nagyobb felhatalmazással a folytatásra biztatni. Az ellenzéki pártok nem erre készültek, hittek az Orbán-rendszer leválthatóságában, nem csoda, hogy még nem tudtak magukhoz térni a voksoláskor kiosztott kapott sallertől.) Másrészt egy szélsőjobboldali, radikális mozgalom, vagy abból kinőtt politikai párt természetes velejárója a folyamatos belső feszültség, gyakran kísérik az ilyen alakzatokat kiválások, szakadások, régi „bajtársak” szembefordulása stb. Ez nem meglepő, hiszen a radikálisok jellemzője, hogy saját pártjukban sem éreznek soha eléggé radikálisnak másokat. Vona Gábor pártjából is voltak már kiválások (Magyar Hajnal, Bertha Szilvia stb.), új – a kiváltakra jellemző módon: sikertelen – pártkezdeményezések, amelyek jobbikosabbak akarnak lenni a Jobbiknál. Ez a két dolog 2018 tavaszán egyszerre jelentkezett a pártban, és okozott válságot, amelynek kimeneteléről ma csak sejtéseink lehetnek. (Véleményem szerint akárhogy próbálják a válságot kezelni, a Jobbik csak tovább fog veszíteni népszerűségéből.)

Egy dolog azért szöget ütött a fejembe: a Jobbik hangnemében, szóhasználatában az elmúlt években bekövetkezett, kétségtelenül gyökeres fordulat, a „néppártosodás” szerintem nem elsősorban a Jobbik stratégiai döntésének a következménye volt. Egyszerűen belekényszerültek egy szerepbe, és az előre menekülést választották. (Nem jött be, az imázsváltás eredményeként ugyanannyian mentek, mint jöttek a párthoz, vagyis nem tudtak sikeresebbek lenni.) Szerintem ugyanis a Jobbik „barátságos” arculatának kialakítása jórészt a Fidesz által létrehozott politikai rendszernek köszönhető, az egykori radikális nacionalisták kényszerpályára sodródtak, és ha már így alakult, meg akarták lovagolni. Az Orbán-rendszer centrális pártját, az azzal összeforrott kormányzatot ugyanis nem lehet jobbról előzni. A már ellenzékben is populista Fidesz alighogy kormányra került, gőzerővel sajátította ki a „tipikus” szélsőjobboldali témákat, és tette hivatalossá a radikálisnak számító kommunikációt. A nemzeti jelleg túlhangsúlyozásában, a határon túli magyarok ügyének harsány felkarolásában, az Európai Unió értékeinek elutasításában, az azzal szembeni propagandában, majd 2015-től a bevándorlás- és idegen-ellenességben, a kereszténykedésben a Fidesz teljesen szélsőjobboldali, radikális politikai útra lépett. Ha kellett, még az ősmagyarkodó attitűdtől sem riadt vissza, hogy elszívja a levegőt jobboldali riválisától. A Fideszt egyszerűen jobbról nem lehetett és már nem is lehet túllicitálni, az autópályán jobbról súrolta a szalagkorlátot, előzhetetlenné tette magát. Egyszerűen középre zárta a Jobbikot, amely kisebb toporgás után megpróbált a középső sávba indexelni, ezen az úton elindulni. Majdhogynem helyet is cseréltek a „mérsékelt jobbközép konzervatív” illetve a „szélsőjobboldali radikális” pozíciók. Persze maradt valami a régi, mozgalmi jellegű, Magyar Gárda körül bábáskodó Jobbikból, elsősorban a Fidesz által jó érzékkel alig bolygatott cigányellenesség, de ez mára teljesen háttérbe szorult.

Mindez persze azt is jelenti, hogy ma Magyarországon egy szélsőjobboldali radikális, ultranacionalista párt van hatalmon, és bírja a magyar társadalom többségének szimpátiáját. A Fidesznek semmi köze a nyugati demokratikus politikai rendszerekben létrejött kereszténydemokrata pártokhoz, csak ezt utóbbiak még mindig nem vették észre. A Fidesz szélsőjobboldaliságát nemcsak az általa tematizált, tipikusan radikális politikai témák leplezik le, hanem a politikai kommunikáció, a szóhasználat, az alapvető demokratikus magatartásminták hiánya is. (Utóbbira ld. például a nyilvánossághoz való viszonyt, és sokminden mást is.) A kizárólagosság-tudat mellett érdemes még megemlíteni a társadalom átrendezésére és átnevelésére irányuló szándékot, valamint az ilyen alakzatokra jellemző vezérkultuszt is. (Jellemző, hogy Vona körül pártjában távolról sem alakult ki olyan miliő, mint Orbán esetében.)

Azáltal, hogy a választók többsége a Jobbikot ugyanúgy elutasította áprilisban, mint a baloldali demokratákat, lehetőséget teremt a pár éve még „nemzeti radikálisoknak”, hogy a középutas konzervativizmus imázsát tartósan magukra öltsék. Más kérdés, hogy tudnak- és fognak-e élni ezzel az eséllyel – szerintem erre kevés az esély. Ez a párt önmaga foglya lett, beleragadt az egykor EU-zászlót égető, holokauszttagadó, cigány- és zsidóellenességében nyíltan náci beszédmódot is használó múltjába, mint egy mocsárba. Egyszerre akar és nem akar ebből kilépni, ebből pedig a belső viták felerősödése és a további hitelvesztés lesz a következmény. A Jobbik az Orbán-rendszer lebontásának jelszavával kampányolt, pedig erős volt benne az igény, hogy ne leváltsa, hanem beleüljön abba. A Jobbik nem tudta meggyőzni arról a közvéleményt (e sorok íróját sem), hogy partner lenne egy demokratikus fordulat elindításában, mert attól félt, hogy ezáltal elveszíti régi törzsszavazóit. Ez a félelem még most is erősebb, mint egy demokratikus jobboldali, konzervatív alternatíva felmutatása iránti igény. Utóbbi pedig a szélsőjobboldalra került túlsúlyos kormányzópárt mellett előbb-utóbb meg fog fogalmazódni. A Fidesz mellett levegő után kapkodó Jobbik megújulása mostani ellenzéki pozíciójában legalábbis kétséges. (Fazekas Csaba)