Nem lehet pontosan tudni, mi lesz a Jobbik sorsa a belső törésvonalaik felerősödését követően. Még mindig nem világos, hogy a választási kudarc után sikeresnek ítélik-e a Jobbik vezetői és szimpatizánsai a pár évvel ezelőtt kezdődött „cukiságkampányt” meg „néppártosodást” vagy megpróbálnak újra-radikalizálódni, vagy valami mixtúrát csinálnak ebből, legyen az ő dolguk, nem ehhez akarok hozzászólni.

A Jobbikra egyszerre két dolog is rászakadt, amelyek külön-külön is válságos helyzetet idéznek elő egy politikai pártban, nehogy egyszerre. Egyrészt a választási vereség, az újbóli ellenzékbe kényszerülés keserűsége bármely pártban képes belső feszültséget, megosztottságot, felelős- vagy bűnbak-keresést indukálni. (Itt ráadásul nemcsak arról van szó, hogy a Jobbik vereséget szenvedett, hanem arról is, hogy a Fidesz nagyon-nagyon nyert, a választók nem leváltani akarták a kormányt, hanem nagyobb felhatalmazással a folytatásra biztatni. Az ellenzéki pártok nem erre készültek, hittek az Orbán-rendszer leválthatóságában, nem csoda, hogy még nem tudtak magukhoz térni a voksoláskor kiosztott kapott sallertől.) Másrészt egy szélsőjobboldali, radikális mozgalom, vagy abból kinőtt politikai párt természetes velejárója a folyamatos belső feszültség, gyakran kísérik az ilyen alakzatokat kiválások, szakadások, régi „bajtársak” szembefordulása stb. Ez nem meglepő, hiszen a radikálisok jellemzője, hogy saját pártjukban sem éreznek soha eléggé radikálisnak másokat. Vona Gábor pártjából is voltak már kiválások (Magyar Hajnal, Bertha Szilvia stb.), új – a kiváltakra jellemző módon: sikertelen – pártkezdeményezések, amelyek jobbikosabbak akarnak lenni a Jobbiknál. Ez a két dolog 2018 tavaszán egyszerre jelentkezett a pártban, és okozott válságot, amelynek kimeneteléről ma csak sejtéseink lehetnek. (Véleményem szerint akárhogy próbálják a válságot kezelni, a Jobbik csak tovább fog veszíteni népszerűségéből.)

Egy dolog azért szöget ütött a fejembe: a Jobbik hangnemében, szóhasználatában az elmúlt években bekövetkezett, kétségtelenül gyökeres fordulat, a „néppártosodás” szerintem nem elsősorban a Jobbik stratégiai döntésének a következménye volt. Egyszerűen belekényszerültek egy szerepbe, és az előre menekülést választották. (Nem jött be, az imázsváltás eredményeként ugyanannyian mentek, mint jöttek a párthoz, vagyis nem tudtak sikeresebbek lenni.) Szerintem ugyanis a Jobbik „barátságos” arculatának kialakítása jórészt a Fidesz által létrehozott politikai rendszernek köszönhető, az egykori radikális nacionalisták kényszerpályára sodródtak, és ha már így alakult, meg akarták lovagolni. Az Orbán-rendszer centrális pártját, az azzal összeforrott kormányzatot ugyanis nem lehet jobbról előzni. A már ellenzékben is populista Fidesz alighogy kormányra került, gőzerővel sajátította ki a „tipikus” szélsőjobboldali témákat, és tette hivatalossá a radikálisnak számító kommunikációt. A nemzeti jelleg túlhangsúlyozásában, a határon túli magyarok ügyének harsány felkarolásában, az Európai Unió értékeinek elutasításában, az azzal szembeni propagandában, majd 2015-től a bevándorlás- és idegen-ellenességben, a kereszténykedésben a Fidesz teljesen szélsőjobboldali, radikális politikai útra lépett. Ha kellett, még az ősmagyarkodó attitűdtől sem riadt vissza, hogy elszívja a levegőt jobboldali riválisától. A Fideszt egyszerűen jobbról nem lehetett és már nem is lehet túllicitálni, az autópályán jobbról súrolta a szalagkorlátot, előzhetetlenné tette magát. Egyszerűen középre zárta a Jobbikot, amely kisebb toporgás után megpróbált a középső sávba indexelni, ezen az úton elindulni. Majdhogynem helyet is cseréltek a „mérsékelt jobbközép konzervatív” illetve a „szélsőjobboldali radikális” pozíciók. Persze maradt valami a régi, mozgalmi jellegű, Magyar Gárda körül bábáskodó Jobbikból, elsősorban a Fidesz által jó érzékkel alig bolygatott cigányellenesség, de ez mára teljesen háttérbe szorult.

Mindez persze azt is jelenti, hogy ma Magyarországon egy szélsőjobboldali radikális, ultranacionalista párt van hatalmon, és bírja a magyar társadalom többségének szimpátiáját. A Fidesznek semmi köze a nyugati demokratikus politikai rendszerekben létrejött kereszténydemokrata pártokhoz, csak ezt utóbbiak még mindig nem vették észre. A Fidesz szélsőjobboldaliságát nemcsak az általa tematizált, tipikusan radikális politikai témák leplezik le, hanem a politikai kommunikáció, a szóhasználat, az alapvető demokratikus magatartásminták hiánya is. (Utóbbira ld. például a nyilvánossághoz való viszonyt, és sokminden mást is.) A kizárólagosság-tudat mellett érdemes még megemlíteni a társadalom átrendezésére és átnevelésére irányuló szándékot, valamint az ilyen alakzatokra jellemző vezérkultuszt is. (Jellemző, hogy Vona körül pártjában távolról sem alakult ki olyan miliő, mint Orbán esetében.)

Azáltal, hogy a választók többsége a Jobbikot ugyanúgy elutasította áprilisban, mint a baloldali demokratákat, lehetőséget teremt a pár éve még „nemzeti radikálisoknak”, hogy a középutas konzervativizmus imázsát tartósan magukra öltsék. Más kérdés, hogy tudnak- és fognak-e élni ezzel az eséllyel – szerintem erre kevés az esély. Ez a párt önmaga foglya lett, beleragadt az egykor EU-zászlót égető, holokauszttagadó, cigány- és zsidóellenességében nyíltan náci beszédmódot is használó múltjába, mint egy mocsárba. Egyszerre akar és nem akar ebből kilépni, ebből pedig a belső viták felerősödése és a további hitelvesztés lesz a következmény. A Jobbik az Orbán-rendszer lebontásának jelszavával kampányolt, pedig erős volt benne az igény, hogy ne leváltsa, hanem beleüljön abba. A Jobbik nem tudta meggyőzni arról a közvéleményt (e sorok íróját sem), hogy partner lenne egy demokratikus fordulat elindításában, mert attól félt, hogy ezáltal elveszíti régi törzsszavazóit. Ez a félelem még most is erősebb, mint egy demokratikus jobboldali, konzervatív alternatíva felmutatása iránti igény. Utóbbi pedig a szélsőjobboldalra került túlsúlyos kormányzópárt mellett előbb-utóbb meg fog fogalmazódni. A Fidesz mellett levegő után kapkodó Jobbik megújulása mostani ellenzéki pozíciójában legalábbis kétséges. (Fazekas Csaba)